3206/2014. (VII. 21.) AB határozat

alkotmányjogi panasz elutasításáról

2014.07.21.

Az Alkotmánybíróság teljes ülése alkotmányjogi panasz tárgyában – dr. Bragyova András és dr. Salamon László alkotmánybírák különvéleményével – meghozta a következő

h a t á r o z a t o t:

1. Az Alkotmánybíróság a Székesfehérvári Törvényszék Bkf.450/2012/2. sorszámú végzésével összefüggésben benyújtott, a büntetések és az intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. törvényerejű rendelet 2012. január elseje és 2013. július elseje között hatályban volt 28/A. § (3) bekezdés a) pontja alaptörvény-ellenességének megállapítására irányuló alkotmányjogi panaszt elutasítja.

2. Az Alkotmánybíróság a Székesfehérvári Törvényszék Büntetés-végrehajtási Csoportja Bv. 1032/2012/4. sorszámú, valamint a Székesfehérvári Törvényszék Bkf.450/2012/2. sorszámú végzései alaptörvény-ellenessé nyilvánítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt visszautasítja.

I n d o k o l á s

[1] 1. Az indítványozó jogi képviselője útján alkotmányjogi panaszt terjesztett elő az Alkotmánybíróságnál, amelyben a Székesfehérvári Törvényszék Bkf.450/2012/2. sorszámú végzésével összefüggésben a büntetések és az intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. törvényerejű rendelet 28/A. § (3) bekezdés a) pontjának, illetve a Székesfehérvári Törvényszék Bv. 1032/2012/4. számú és a Székesfehérvári Törvényszék Bkf.450/2012/2. számú végzései alaptörvény-ellenességét állította.

[2] 2. Az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló büntetés-végrehajtási ügyben az elítéltként börtönfokozatú szabadságvesztés büntetését töltő indítványozó a büntetések és az intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Bv. tvr.) 28/A. §-a alapján eggyel enyhébb végrehajtási fokozat, így fogház kijelölése érdekében terjesztett elő kérelmet. Kérelmét mind az első fokon eljáró Székesfehérvári Törvényszék BV Csoportja, mind pedig a másodfokon eljáró Székesfehérvári Törvényszék elutasította és az indítványozó enyhébb végrehajtási fokozatba helyezését mellőzte. A büntetés-végrehajtási ügyben eljáró bíróságok indokolása szerint a Bv. tvr. 28/A. § (3) bekezdés a) pontja alapján az enyhébb végrehajtási fokozat kijelölésének egyik feltétele, hogy az elítélt a szabadságvesztésből a feltételes szabadságra bocsátásig esedékes időtartam felét letöltse. Ebbe az időtartamba pedig az előzetes fogvatartásban töltött idő kizárólag akkor számít be, ha azt az elítélt a szabadságvesztés foganatba vételét közvetlenül megelőzően és folyamatosan töltötte. Az indítványozó esetében ez a feltétel nem teljesül, mert az indítványozóval szemben elrendelt előzetes letartóztatás a kényszerintézkedés legfelső határidejének lejárata miatt a szabadságvesztés büntetés megkezdését megelőzően megszűnt. Ebből következően az indítványozó kérelmét a büntetés-végrehajtási ügyben eljáró bíróságok elutasították.

[3] 3. Az indítványozó ezt követően az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 26. § (1) bekezdése, valamint az Abtv. 27. §-a alapján alkotmányjogi panaszt nyújtott be az első fokon eljáró bíróságnál. Alkotmányjogi panaszában egyfelől a Székesfehérvári Törvényszék Bkf.450/2012/2. sorszámú végzésével összefüggésben a Bv. tvr. 28/A. § (3) bekezdés a) pontja, másfelől pedig a Székesfehérvári Törvényszék Bv. Csoportja Bv.1032/2012/4. sorszámú, illetve a Székesfehérvári Törvényszék Bkf.450/2012/2. sorszámú végzései alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését kezdeményezi.

[4] Az indítványozó alkotmányjogi panaszában elsődlegesen az Alaptörvény XV. cikk (1) és (2) bekezdéseiben garantált általános jogegyenlőségi szabályt és a hátrányos megkülönböztetés tilalmát, illetve ezzel összefüggésben az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdését hívja fel, és azt adja elő, hogy amíg a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Btk.) 99. §-a úgy rendelkezik, hogy a kiszabott szabadságvesztésbe az előzetes fogvatartás teljes idejét be kell számítani, addig a Bv. tvr. 28/A. § (3) bekezdés a) pontja értelmében az enyhébb végrehajtási fokozat kijelölésének egyik feltétele, hogy az előzetes fogvatartás folyamatosan kapcsolódjon a szabadságvesztés büntetéshez. Így azokban az esetekben, amikor az előzetes letartóztatást a szabadságvesztés megkezdését megelőzően megszüntetik, avagy az előzetes letartóztatás azért szűnik meg, mert határideje eléri az elrendelhető legfelső határt is, úgy ezen időtartam az enyhébb végrehajtási fokozat iránti kérelemkor már figyelmen kívül marad. A panaszos álláspontja szerint a szabályozás a szabadságvesztés büntetést töltő elítéltek között hátrányosan különböztet, mert az enyhébb végrehajtási fokozat alkalmazhatóságából kizárja azokat az elítélteket, akiknek az előzetes fogvatartása és a szabadságvesztés büntetés megkezdése nem volt folyamatos. Ebből következően az enyhébb végrehajtási fokozat kijelölése attól is függ például, hogy a bíróság eljárása időszerű volt-e. Az indítványozó az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdésével összefüggésben nevesíti az Alaptörvény IV. cikk (1) bekezdésében garantált személyes szabadsághoz fűződő jogot is és előadja, hogy a hátrányos különbségtétel következtében sérült az Alaptörvény IV. cikk (1) bekezdésében biztosított alapjog is.

[5] Az indítványozó további álláspontja szerint az alaptörvény-ellenes jogszabály alapján meghozott bírói döntések is alaptörvény-ellenesen különböztetnek azonos csoportba tartozó elítéltek között, így az Abtv. 27. §-a alapján kezdeményezi alaptörvény-ellenességük megállapítását és megsemmisítésüket.

II.

[6] Az alkotmányjogi panasz elbírálása során irányadó jogszabályi rendelkezések

[7] 1. Az Alaptörvény alkotmányjogi panaszban hivatkozott rendelkezései:

„B) cikk (1) Magyarország független, demokratikus jogállam.”

„IV. cikk (1) Mindenkinek joga van a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz.

(2) Senkit nem lehet szabadságától másként, mint törvényben meghatározott okokból és törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani. Tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés csak szándékos, erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt szabható ki.”

„XV. cikk (1) A törvény előtt mindenki egyenlő. Minden ember jogképes.

(2) Magyarország az alapvető jogokat mindenkinek bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, fogyatékosság, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül biztosítja.”

[8] 2. A Bv. tvr. a büntetés-végrehajtási ügy elbírálásakor, 2012. január elsejétől 2013. július elsejéig hatályban volt rendelkezése:

„28/A. § (3) a) az elítélt a szabadságvesztésből – az előzetes fogvatartásban a szabadságvesztés foganatba vételét közvetlenül megelőzően folyamatosan töltött időt is beszámítva – a feltételes szabadságra bocsátásig esedékes időtartam felét nem töltötte le […]”

III.

[9] 1. Az Alkotmánybíróság az Abtv. 56. § (1) bekezdésében foglaltak alapján mindenekelőtt abban a kérdésben döntött, hogy a jogszabállyal és a bírói végzésekkel szemben benyújtott alkotmányjogi panasz teljesíti-e az Abtv. alkotmányjogi panasz befogadhatóságára vonatkozó feltételrendszerét.

[10] A befogadhatóság formai természetű feltételeit vizsgálva az Alkotmánybíróság a következőket állapította meg:

[11] 1.1. Az indítványozó az alkotmányjogi panasz benyújtására az Abtv. 30. § (1) bekezdésében előírt hatvan napos határidőt megtartotta, mert a kézbesítési ív tanúsága szerint az indítványozó a kifogásolt végzés kiadmányát 2013. február 12. napján vette kézhez, és ehhez képest az alkotmányjogi panaszt 2013. március 8. napján terjesztette elő az első fokon eljáró bíróságnál.

[12] 1.2. Az indítvány megfelel az Abtv. 52. § (1b) bekezdésében foglalt feltételeknek is. Az alkotmányjogi panasz tartalmazza az Alkotmánybíróság Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdésének c) és d) pontjai szerinti, illetve az Abtv. 26. § (1) bekezdés és az Abtv. 27. §-a szerinti hatásköreire vonatkozó indokolt hivatkozást. Az indítványozó többek között kifejezetten megjelöli az Alaptörvény XV. cikk (1) és (2) bekezdéseiben elismert általános egyenlőségi szabály és a hátrányos megkülönböztetés tilalmának sérelmét.

[13] Az Abtv. 52. § (1b) bekezdés f) pontja szerint az indítvány, többek között, akkor minősül határozottnak, ha kifejezett kérelmet tartalmaz a jogszabály, jogszabályi rendelkezés vagy a bírói döntés megsemmisítésére. Az alkotmányjogi panasz határozott kérelmet tartalmaz, mert a panaszos a büntetés-végrehajtási ügyben alkalmazott jogszabály és az ügyben hozott bírói végzések alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését indítványozza.

[14] 2. Az Abtv. 56. § (2) bekezdése alapján a befogadhatóságról dönteni jogosult tanács mérlegelési jogkörében vizsgálja az alkotmányjogi panasz befogadhatóságának törvényben előírt tartalmi feltételeit, különösen az Abtv. 26. § (1) bekezdés és az Abtv. 27. § szerinti érintettséget, a jogorvoslat kimerítését, valamint az Abtv. 29–31. §§ szerinti tartalmi követelményeket. Ezeket a feltételeket vizsgálva az Alkotmánybíróság az alábbi következtetésekre jutott.

[15] 2.1. Az indítványozó az Abtv. 26. § (1) bekezdése és az Abtv. 27. §-a, illetve az Abtv. 51. § (1) bekezdése szerint jogosultnak tekinthető, és figyelemmel arra, hogy a jelen alkotmánybírósági eljárás alapjául szolgáló büntetés-végrehajtási ügyben a bíróság az indítványozó által kezdeményezett enyhébb végrehajtási fokozat alkalmazhatóságáról döntött, így az indítványozó az adott ügyben kétség nélkül érintettnek tekinthető.

[16] 2.2. Az Abtv. 26. § (1) bekezdés b) pontjában, illetve az Abtv. 27. § b) pontjában foglaltak szerint a bírói döntéssel és az abban alkalmazott jogszabállyal szemben alkotmányjogi panasz akkor terjeszthető elő, ha az indítványozó a jogorvoslati lehetőségeit kimerítette, vagy jogorvoslati lehetőség nincsen számára biztosítva. Az indítványozó a jelen alkotmányjogi panaszt a fellebbezési lehetőségének kimerítését követően, a Székesfehérvári Törvényszék másodfokú, jogerős végzésével szemben terjesztette elő, így az alkotmányjogi panasz megfelel az Abtv. 26-27. §§ e körben előírt feltételeinek.

[17] 2.3. Az Abtv. 29. §-ában meghatározottak szerint az alkotmányjogi panasz befogadhatóságának további feltétele, hogy az alkotmányjogi panasz a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség kételyét, vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdést vessen fel. E két feltétel alternatív jellegű, így egyik kimerülése önmagában megalapozza az Alkotmánybíróság érdemi eljárását {erről lásd: 3/2013. (II. 14.) AB határozat, Indokolás [30], illetve 34/2013. (XI. 22.) AB határozat, Indokolás [18]}.

[18] Jelen alkotmányjogi panaszban előadottakkal összefüggésben az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a kifogásolt jogszabály az enyhébb végrehajtási fokozat kijelölésének egyik feltételeként írta elő, hogy az előzetes fogvatartásban töltött idő abban az esetben számítható a szabadságvesztés büntetés idejéhez, amennyiben annak megkezdéséhez közvetlenül, és folyamatosan kapcsolódott. A panaszos előadása kétséget keltett a szabályozás diszkriminatív jellege iránt, amelynek vizsgálata így már érdemi alkotmánybírósági eljárást igényel. Az Alkotmánybírság az érdemi vizsgálat eredményéhez képest dönthet a bírói döntés alaptörvény-ellenességét érintő kételyekről.

[19] Az Alkotmánybíróság még az alkotmányjogi panasz befogadhatósági vizsgálata során észlelte, hogy az alkotmányjogi panaszban kifogásolt jogszabály időközben megváltozott. A Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) hatálybalépéséhez kapcsolódó átmeneti rendelkezésekről és egyes törvények módosításáról szóló 2012. évi CCXXIII. törvény úgy módosította a Bv. tvr. 28/A. § (3) bekezdés a) pontját, hogy az előzetes fogvatartás beszámíthatóságának immáron nem feltétele, hogy a szabadságvesztés végrehajtásának megkezdését közvetlenül megelőzze. Az új szabályozás értelmében az enyhébb végrehajtási fokozat alkalmazásának egyik feltétele, hogy „az elítélt szabadságvesztésből – az előzetes fogvatartásban és a házi őrizetben töltött időt is beszámítva – a feltételes szabadságra bocsátásig esedékes időtartam felét” letöltse. Minthogy azonban az alkotmányjogi panaszban kifogásolt jogszabályt az indítványozót érintő büntetés-végrehajtási ügy megítéléséhez az eljáró bíróságok döntéseikben alkalmazták és az indítványozó kérelmét e döntéseikben elutasították, így az Alkotmánybíróságnak a 2012. január elsejétől 2013. július elsejéig hatályban volt jogszabály alkotmányosságát szükséges megvizsgálnia {Abtv. 41. § (3) bekezdés, illetve Abtv. 64. § e) pontja, továbbá lásd: 3/2013. (II. 14.) AB határozat, Indokolás [32]}.

[20] Az Alkotmánybíróság tanácsa ezért az Alkotmánybíróság Ügyrendjének 30. § (1) bekezdése alapján az alkotmányjogi panaszt befogadta és elrendelte az érdemi vizsgálat megkezdését.

IV.

[21] Az alkotmányjogi panasz nem megalapozott.

[22] 1. Az indítványozó alkotmányjogi panaszában elsődlegesen az Alaptörvény XV. cikk (1) bekezdésében foglalt egyenlőségi szabályra hivatkozott és elsősorban azt sérelmezte, hogy a bírói döntésekben alkalmazott, az enyhébb végrehajtási fokozat kijelölhetőségét szabályozó Bv. tvr. 28/A. §-a hátrányosan különböztet a szabadságvesztés büntetéseiket töltő elítéltek között.

[23] 1.1. Az Alkotmánybíróság felidézi az Alaptörvény XV. cikk (1) bekezdésében foglalt általános egyenlőségi szabály értelmezése során kimunkált gyakorlatát, amely a jogrend valamennyi szabálya tekintetében azért biztosítja az egyenlően kezelés követelményét, mert az egyenlőség végső forrása az egyenlő emberi méltóság. A jogegyenlőség klauzulája a közhatalmat gyakorlók számára tehát azt az alkotmányos parancsot fogalmazza meg, hogy valamennyi személyt egyenlő méltóságúként kezeljenek, és szempontjaikat egyenlő mércével és méltányossággal mérjék. Ez a követelmény pedig az egész jogrendre kiterjed, ugyanis a közhatalmat gyakorlók kötelesek egyenlő elbánást biztosítani a joghatósága alá tartozó minden személy számára. Ebből következik, hogy egy adott szabályozás abban az esetben nem felel meg az Alaptörvény XV. cikk (1) bekezdésében foglalt alkotmányos mércének, ha végső soron az emberi méltósághoz fűződő jogot sérti. Vagyis a jogegyenlőség elve nem bármifajta különbségtételt, hanem csupán az emberi méltóságot sértő megkülönböztetéseket tilalmazza. Alaptörvény-ellenes, vagyis emberi méltóságot sértő megkülönböztetés abban az esetben állapítható meg, ha a különbségtétel önkényes. A hátránnyal járó különbségtétel az általános mérce szerint akkor minősül önkényesnek, ha nincs ésszerű, kellő súlyú alkotmányos indoka. Ennek ellenőrzéséhez elsődlegesen az intézkedés legitim célját szükséges vizsgálni. Ezen kívül szükséges értékelni egyfelől azt, hogy az intézkedés alkalmas-e a legitim cél eléréséhez, másfelől pedig azt is, hogy az elérni kívánt, legitim cél által kijelölt személyek köre egybeesik-e az intézkedéssel érintett személyek körével. Mindezen szempontok nyújtanak lehetőséget annak eldöntéséhez, hogy egy különbségtétel önkényesnek, ésszerű indokot nélkülözőnek tekinthető-e. {hasonlóan lásd: 42/2012. (XII. 20.) AB határozat, Indokolás [22], [24]–[27], [34]; megerősítette: 23/2013. (IX. 25.) AB határozat, Indokolás [87]}.

[24] 1.2. A büntetőjog szabályai értelmében a büntetést a törvényben meghatározott keretek között úgy kell kiszabni, hogy igazodjék a bűncselekmény és az elkövető társadalomra veszélyességéhez, a bűnösség fokához, továbbá az egyéb enyhítő és súlyosító körülményekhez [régi Btk. 83. § (1) bekezdés, illetve Btk. 80. § (1) bekezdés]. A büntetőjogi szabályok szerint az elkövetett bűncselekmény tárgyi súlyától, az elkövető előéletétől, valamint a büntetés kiszabása során irányadó egyéb körülményektől függően a szabadságvesztés büntetést fegyház, börtön, illetve fogház fokozatokban szükséges végrehajtani [régi Btk. 41–44. §§; illetve Btk. 35. § (1) és (2) bekezdései]. A büntetőügyben ítélkező bíróság a szabadságvesztés büntetés kiszabásával egyidejűleg határozza meg a végrehajtás fokozatát [régi Btk. 45. § (1) bekezdése]. A büntetés végrehajtásának szabályai szerint a végrehajtási fokozathoz igazodott, többek között, a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi ideje [régi Btk. 47. § (2) bekezdés] és a szabadságvesztés végrehajtásának rendje, így például a rövid tartalmú eltávozás, avagy a külső munkavégzés lehetősége [Bv. tvr. 26–28. §§]. A büntetés-végrehajtási intézmények szabályait a szigorúbbtól az enyhébb felé haladva jelölik a fegyház, börtön és fogház végrehajtási fokozatok. A büntetőbíróság által kiszabott szabadságvesztés fokozatának utólagos megváltoztatására a régi Btk. 46. § (1) és (2) bekezdéseire figyelemmel a Bv. tvr. nyújtott lehetőséget [Bv. tvr. 7. §]. Eggyel szigorúbb végrehajtási fokozat volt kijelölhető, ha az elítélt a büntetés-végrehajtás rendjét ismételten vagy súlyosan megzavarta [régi Btk. 46. § (1) bekezdése és a Bv. tvr. 28/A. § (2) bekezdése]. Eggyel enyhébb végrehajtási fokozat volt kijelölhető, ha a büntetés célja a szabadságvesztés enyhébb fokozatban történő végrehajtásával is elérhető. Ennek megítélése során különös súllyal esik latba az elítélt személyisége, előélete, egészségi állapota, a szabadságvesztés során tanúsított magatartása, az elkövetett bűncselekmény indítéka, jellege és súlya, a bűncselekmény miatt kiszabott szabadságvesztés tartama, valamint az elítélt társadalomba való beilleszkedési készsége és hajlandósága [régi Btk. 46. § (1) bekezdés, Bv. tvr. 28/A. §]. A törvény a büntetés célján és az elítélt személyében rejlő okokon kívül az enyhébb végrehajtási fokozat kijelöléséhez további, objektív feltételeket is meghatároz. Így az elítélt akkor jogosult az enyhébb végrehajtási fokozat kijelölésének kezdeményezésére, ha a szabadságvesztésből a feltételes szabadságra bocsátásig esedékes időtartam felét már letöltötte (1), és az elítélt szabadságvesztéséből fegyház fokozatban legalább egy évet, börtön fokozatban legalább hat hónapot végrehajtottak (2). Ezen kívül az elítélt nem részesülhet az enyhébb végrehajtási fokozat kedvezményében, ha erőszakos többszörös visszaeső (1), a bűncselekményt bűnszervezetben követte el (2) avagy olyan életfogytig tartó szabadságvesztés büntetést tölt, amelyből nem bocsátható feltételes szabadságra (3) [Bv. tvr. 28/A. § (3) bekezdés a)–e) pontok]. Az alkotmányjogi panaszban kifogásolt szabályozás egy további feltételt is tartalmazott, amely szerint a szabadságvesztés feltételes szabadságra bocsátásig esedékes időtartam fele részének számításakor csak az előzetes fogvatartásban töltött azon idő számítható be, amely közvetlenül kapcsolódott a szabadságvesztés megkezdéséhez. Ennek megfelelően azok az elítéltek, köztük az indítványozó is, akiknek az előzetes letartóztatása valamely ok miatt a szabadságvesztés büntetés megkezdése előtt megszűnt, a többi elítélthez képest későbbi időpontban váltak jogosulttá az enyhébb végrehajtási fokozat és az azzal együtt járó kedvezmények igénybevételének kezdeményezésére.

[25] 1.3. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az alkotmányjogi panaszban kifogásolt jogszabályi feltétel egy objektív, tárgyilagos szempontot tartott szem előtt, nevezetesen azt, hogy az előzetes fogvatartás és a szabadságvesztés büntetés ideje csak akkor számítható össze az enyhébb végrehajtási fokozat kijelöléséhez, ha folyamatos. Ezt az objektív körülményt valamennyi elítéltre, ugyanolyan feltételek mellett alkalmazták. Az enyhébb végrehajtási fokozat kijelölésékor szükséges értékelni az elítélt szabadságvesztés során tanúsított magatartását, illetve a társadalomba való beilleszkedési készségét és hajlandóságát [Bv. tvr. 28/A. §]. Vagyis a büntetés-végrehajtási bíró ilyen esetekben vizsgálja, hogy a kiszabott büntetés az enyhébb fokozatban történő végrehajtással elérheti-e a büntető törvényben meghatározott célját. A kifogásolt jogszabályi feltétel a fogvatartás folyamatosságának megkövetelésén keresztül az elítélt magatartásában megfigyelhető változások ellenőrizhetőségét segítette. A szabállyal érintett elítéltek köre pedig egybeesik a szabályozás indoka által kijelölt elítéltekkel. Jelen esetben nincs szó tehát arról, hogy a kifogásolt jogszabályi feltétel az elítéltek azonos csoportján belül a büntetések végrehajthatóságát érintően egyes elítéltekre önkényesen, az emberi méltóság sérelmét is előidéző eltérő szabályokat állapított volna meg. Mindezek alapján az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt ebben a részében megalapozatlannak találta és elutasította.

[26] 2.1. A panaszos az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdésében foglalt hátrányos megkülönböztetés tilalma körében az Alaptörvény IV. cikk (1) bekezdésében elismert személyes szabadsághoz fűződő jog sérelmére hivatkozott. Vagyis a panaszos állítása szerint a kifogásolt jogszabályi feltétel alkalmazása következtében a személyes szabadsághoz fűződő jog tekintetében érte hátrányos különbségtétel. Előadott indokai értelmében ugyanis a feltételes szabadságra bocsáthatóság legkorábbi időpontját a végrehajtási fokozat döntően befolyásolta. Így az előzetes fogvatartás és a szabadságvesztés büntetés összeszámolhatóságához a folyamatosság megkövetelése alapvető jog tekintetében jelent hátrányos különbségtételt a szabadságvesztésüket töltő elítéltek között. A panaszos álláspontja szerint ebből következően az Alaptörvény IV. cikk (1) bekezdésében biztosított személyes szabadsághoz fűződő jog sérelmén keresztül sérül az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdésében foglalt diszkriminációtilalom szabálya is.

[27] 2.2.1. Az Alkotmánybíróság emlékeztet arra, hogy az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdése az alapjogok egyenlőségét és a diszkrimináció tilalmát tartalmazza. Az alkotmányos szabály szerint „Magyarország az alapvető jogokat mindenkinek bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, fogyatékosság, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül biztosítja.” A tételesen felsorolt tulajdonságok mellett az „egyéb helyzet szerinti különbségtétel” fordulat nyújt garanciát ahhoz, hogy az előre nem látható, de a felsorolásban szereplő tulajdonságokhoz döntő hasonlóságot mutató helyzetben élő személyeket se érhesse hátrányosan sújtó különbségtétel. Ez a fordulat ad lehetőséget az Alkotmánybíróságnak arra, hogy a társadalom aktuális változásaira időszerűen reagálva mindig maga határozhassa meg, melyek a társadalom sérülékeny csoportjai, vagyis mely csoporthoz tartozók tekinthetők kiszolgáltatottnak, kirekesztettnek, illetve folyamatos, és indokolatlan hátránnyal sújtottaknak. Az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdése ennek megfelelően egy nyílt felsorolást tartalmaz, ám ez a nyílt felsorolás korlátlanul nem bővíthető. Nem nyújt védelmet olyan személyeknek, akiket valamely szabály ugyan éppen hátrányosan érint, de mégsem diszkriminál. Az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdésében garantált diszkriminációtilalom ugyanis csupán olyan élethelyzeteket ölelhet át, amelyekben az emberek önazonosságát, identitását meghatározó lényegi tulajdonságuk miatt előítélettel, vagy társadalmi kirekesztéssel néznek szembe. Vagyis a diszkriminációtilalom alkotmányos klauzulája elsődlegesen a társadalom személyben rejlő és tetszés szerint nem változtatható tulajdonság mentén elkülönülő csoportjainak védelmét szolgálja. Az Alkotmánybíróság korábbi döntésében ezzel egyezően állapította meg, „hogy a rendelkezésben említett tulajdonságok – faj, szín, nem, fogyatékosság, társadalmi származás stb. – az egyén megváltoztathatatlan tulajdonságai, amelyeket nem tud befolyásolni. Joggal ide sorolható a vallás, vagy politikai és más vélemény is, mert ezek az egyén számára önazonossága (személyisége) elválaszthatatlan részét alkotják, és mint ilyenek nem változtathatók tetszőlegesen. […] Az egyén megváltoztathatatlan – saját elhatározásától nem függő, többnyire eleve adott – tulajdonságain alapuló megkülönböztetés a jogi megkülönböztetés legsúlyosabb esete, a diszkrimináció. Az ilyen megkülönböztetés a XV. cikk (2) bekezdése alapján általában tilos, ezért minden ilyen megkülönböztetés az általános egyenlőségi szabályhoz képest szigorúbb vizsgálatot követel. Ilyen megkülönböztetésnek tekintendő, ha a jogszabály alapján képzett azonos tulajdonságú csoportok az egyén megváltoztathatatlan tulajdonsága szerint különböznek egymástól.” {42/2012. (XII. 20.) AB határozat, Indokolás [38]–[41]}.

[28] Ugyanakkor az Alkotmánybíróság következetes álláspontja szerint az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdésében foglalt diszkrimináció tilalma nem kizárólag az alapvető jogok védelmi körébe tartozó jogszabályokra, hanem a teljes jogrendszerre is kiterjeszthető. Ez abból adódik, hogy a diszkrimináció tilalma valójában az alaptörvényi szabályban megjelölt, az emberek önazonosságát, identitását megtestesítő tulajdonságok szerinti megkülönböztetést, vagyis a diszkriminációt tilalmazza. Ebből az is következik, hogy az ilyen különbségtétel érvényességét és igazolhatóságát az Alkotmánybíróságnak az alapjogok és nem alapjogok tekintetében egyaránt különleges szigorúsággal szükséges vizsgálnia {hasonlóan lásd: 42/2012. (XII. 20.) AB határozat, Indokolás [42]–[43], megerősítette: 23/2013. (IX. 25.) AB határozat, Indokolás [87]}.

[29] Az Alkotmánybíróság ezen kívül elismeri, hogy az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdésében foglalt klauzula védelmet nyújt a rejtett, vagy közvetett diszkriminációval szemben is. Az Alkotmánybíróság gyakorlatában a közvetett diszkrimináció tilalmát sérti, ha egy látszólag általános jellegű és semleges jogszabályi rendelkezés, vagy szabály végső soron a társadalomban gyakorta hátrányos különbségtétellel sújtott, az Alaptörvényben tételesen felsorolt, illetve azzal döntő hasonlóságot mutató „egyéb helyzetben” lévő személyek kizárását, kirekesztését vagy valamely lehetőségtől való megfosztását eredményezi. Az Alkotmánybíróság felfogása szerint így az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdésében garantált diszkrimináció tilalma kiterjed azokra a közhatalmi intézkedésekre is, amelyek ugyan látszólag általános, semleges és mindenkire egyformán érvényes rendelkezést tartalmaznak, de eredményüket vagy hatásukat tekintve valójában mégis az alaptörvényi szabályban felsorolt tulajdonságú társadalmi csoportot sújtanak további hátrányokkal. Vagyis végső soron egy ilyen tulajdonság valamelyikének jegyét hordozó csoport tagjainak kirekesztését eredményezik.

[30] 2.2.2. Az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdésében elismerthez hasonló diszkriminációtilalmi mércét fogalmaz meg az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az alapvető jogok és szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én aláírt Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) 14. Cikkében megfogalmazott rendelkezés is. Az Alkotmánybíróság felidézi állandó gyakorlatát, amely szerint a hazai alkotmányossági követelmények értelmezése során az alapjogok érvényesülésének minimális mércéjeként fogadja el az elismert nemzetközi jogvédelmi mechanizmusokban biztosított jogvédelmi szintet {elsőként lásd: 32/2012. (VII. 4.) AB határozat, Indokolás [41]; legutóbb megerősítve: 16/2014. (V. 22.) AB határozat, Indokolás [37]}. Minthogy Magyarország alávetette magát az Egyezmény értelmezésére jogosult, a strasbourgi székhellyel működő Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) joghatóságának, így az Alkotmánybíróság felvázolja, hogy az EJEB saját esetjogában a diszkriminációtilalom mely felfogását képviseli.

[31] Az Egyezmény 14. Cikke úgy fogalmaz, hogy a konvencióbeli jogok és szabadságok élvezetét minden megkülönböztetés nélkül, például nem, faj, szín, nyelv, vallás, politikai vagy egyéb vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, nemzeti kisebbséghez tartozás, vagyoni helyzet, születés szerinti vagy egyéb helyzet alapján történő megkülönböztetés nélkül szükséges biztosítani. Az EJEB következetes gyakorlata szerint a hátrányos különbségtétel tilalmának egyezménybeli klauzulája önmagában nem hívható fel, hanem kizárólag az Egyezményben és annak kiegészítő jegyzőkönyveiben biztosított jogok, és szabadságok érvényesülését garantálja. Olyan alapelvként működik, amely mércét nyújt az Egyezményben foglalt polgári és politikai jogok érvényesítéséhez. Az EJEB felfogásában tehát az Egyezmény 14. Cikke egy konvencióbeli jogokra korlátozott diszkrimináció-tilalmi szabályt jelent, amely mindig valamely más egyezménybeli joggal együtt olvasva nyújt védelmet {elsőként lásd: EJEB, A nyelvhasználat ügye az oktatás területén Belgiumban, (2126/64), 1968. július 23., későbbről lásd például: EJEB, Sommerfeld kontra Németország [GC], (31872/96), 2003. július 8., 84. bekezdés}. Mindemellett azonban egy közhatalmi intézkedés következményeként előidézett hátrányos különbségtételnek az Egyezmény szerint sem előfeltétele, hogy a konvencióban foglalt valamely jog tényleges sérelmet szenvedjen {EJEB, Kafkaris kontra Ciprus [GC], (21906/04), 2008. február 12., 159. bekezdés}. Feltétele ugyanakkor, hogy a hátrányos különbségtétel az Egyezményben deklarált valamely jog védelmi körébe tartozzék. Ennek megfelelően az EJEB gyakorlata szerint ezekben az esetekben a diszkriminációtilalmi szabály autonóm módon érvényesül {elsőként lásd: EJEB, Abdulaziz, Cabales és Balkandali kontra Egyesült Királyság, (9214/80), 1985. május 28., 71. bekezdés, későbbről lásd például: EJEB, Inze kontra Ausztria, (8695/79), 1987. október 28., 36. bekezdés; EJEB, Burden kontra Egyesült Királyság [GC], (13378/05), 2008. április 29., 58. bekezdés; EJEB, X és mások kontra Ausztria, (19010/07), 2013. február 19., 94. bekezdés}. Az EJEB felfogásában a diszkrimináció-tilalom próbáját a közhatalmi intézkedéseken túl a magánautonómia nyilvános szférájához tartozó jognyilatkozatoknak, intézkedéseknek és politikáknak is ki kell állniuk {lásd például: EJEB, Pla és Puncernau kontra Andorra, (69498/01), 2004. július 13., 59. bekezdés}. Hasonlóan az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdéséhez, az Egyezmény 14. Cikke is egy nyílt felsorolással határozza meg az egyes társadalmi helyzetekben élőket, amely azonban az EJEB esetjoga szerint tetszés szerint nem bővíthető [EJEB, Magee kontra Egyesült Királyság, (28135/95), 2000. június 6., 50. bekezdése], hanem kizárólag a társadalom úgynevezett sérülékeny, személyben rejlő tulajdonság mentén elkülönülő csoportjait ölelheti át {elsőként lásd: EJEB, Kjeldsen, Busk Madsen és Pedersen kontra Dánia, (5095/71; 5920/72; 5926/72), 1976. december 7., 56. bekezdés; megerősítette például: EJEB, Carson és mások kontra Egyesült Királyság [GC], (42184/05), 2010. március 16., 61. és 70. bekezdések}. Az EJEB a tételesen felsorolt jegyekkel rendelkezőkön kívül ilyen sérülékeny csoportnak tekinti többek között a fogyatékkal élőket [EJEB, Glor kontra Svájc, (13444/04), 2009. április 30., 80. bekezdés; EJEB, Kiss Alajos kontra Magyarország, (38832/06), 2010. május 20., 42. bekezdés], egyes betegségben szenvedőket [EJEB, Kiyutin kontra Oroszország, (2700/10), 2011. március 10., 63-64. bekezdések], valamint a menekültek csoportjait is [EJEB, M.S.S. kontra Belgium és Görögország, (30696/09), 2011. január 21., 251. bekezdés]. Emellett az EJEB elismeri, hogy az Egyezmény 14. Cikkéből a közvetett, vagy rejtett diszkrimináció tilalma is kiolvasható [EJEB, Hugh Jordan kontra Egyesült Királyság, (24746/94), 2001. május 4., 154. bekezdés].

[32] Az EJEB ezen az elvi alapon vizsgálta az Egyezmény 5. Cikkben garantált szabadsághoz és biztonsághoz fűződő jog, illetve az Egyezmény 14. Cikkében rejlő hátrányos különbségtétel tilalmának összefüggéseit is. A kedvezményes szabadlábra helyezés intézményének megítélése során az EJEB kiindulópontja, hogy önmagában az Egyezményből nem fakad jog a kiszabott szabadságvesztés büntetésből a megállapított idő előtti, vagyis kedvezményes szabaduláshoz. A szerződő államok ugyanis a büntetési politikájuk kialakításakor széles mérlegelési lehetőséget élveznek. Ugyanakkor, ha egy szerződő állam úgy dönt, hogy a kedvezményes szabadulás lehetőségét bevezeti, akkor ezt a lehetőséget az Egyezmény 14. Cikkből fakadó követelményekkel összhangban szükséges nyújtania [EJEB, Rangelov kontra Németország, (5123/07), 2012. március 22., 83. és 87. bekezdések]. E gyakorlathoz igazodóan az EJEB eseti döntése szerint a kedvezményes szabadulás tekintetében az elítélteknek a nemzeti hovatartozáson alapuló eltérő kezelése például olyan tulajdonságnak minősül, amely ésszerű igazolás hiányában az Egyezmény 14. Cikkének sérelmét jelenti [EJEB, Rangelov kontra Németország, (5123/07), 2012. március 22., 99. bekezdés]. Az EJEB kivételesen a kedvezményes szabadlábra helyezés feltételeinek megállapítása tekintetében az elítéltekkel szemben kiszabott szabadságvesztés határozott és határozatlan idején alapuló eltérő bánásmódot olyan tulajdonságnak tekintette, amely ésszerű igazolást kíván [EJEB, Clift kontra Egyesült Királyság, (7205/07), 2010. július 13., 62. bekezdés]. Az EJEB adott ügyben kifejtett álláspontja szerint a kedvezményes szabadlábra helyezés szabályozása során az eltérő bánásmód igazolásának releváns szempontja az elítélt társadalomra veszélyessége lehet. Vagyis az a veszély és kockázat, amelyet a kedvezményes szabadulás jelenthet a társadalomra. A társadalomra veszélyesség mérlegelésének szempontja pedig ésszerű igazolás nélkül marad, ha az életfogytig tartó szabadságvesztés büntetésüket töltő elítéltek kedvezőbb feltételekkel bocsáthatók feltételes szabadlábra, mint a határozott idejű szabadságvesztés büntetésre ítéltek, hiszen a határozott szabadságvesztés büntetésre ítéltek társadalomra veszélyessége nyilvánvalóan csekélyebb [EJEB, Clift kontra Egyesült Királyság, (7205/07), 2010. július 13., 74–78. bekezdések]. Az EJEB állandó gyakorlata szerint ugyanakkor nem tekinthetők azonos helyzetűeknek azok az elítéltek, akik eltérő tárgyi súlyú bűncselekményeket követnek el [EJEB, Gerger kontra Törökország, (24919/94), 1999. július 8., 69. bekezdés, illetve EJEB, Akbaba kontra Törökország, (52656/99), 2006. január 17., 28. bekezdés], vagy egyébként a feltételes szabadlábra bocsátás szigorúbb szabálya egy olyan semleges, objektív feltételben ölt testet, amely releváns összefüggést mutat a kedvezmény igénybe vehetőségének legkorábbi időpontjával [EJEB, Clift kontra Egyesült Királyság, (7205/07), 2010. július 13., 76. bekezdés] és ezért esetükben a büntetés-végrehajtási kedvezmények eltérő szabályozása nem is jelenthet hátrányos különbségtételt.

[33] 2.3. Az alkotmányjogi panaszban kifogásolt szabály értelmében az enyhébb végrehajtási fokozat kezdeményezéséhez az előzetes fogvatartásban töltött idő csak abban az esetben számítható be, ha közvetlenül kapcsolódott a szabadságvesztés büntetés megkezdéséhez. Kétségtelen, hogy a fogvatartási időtartamok folyamatosságának megkövetelése azt eredményezi, hogy azok az elítéltek, akik előzetes letartóztatása a szabadságvesztés megkezdését megelőzően valamely okból megszűnt, a többi elítélthez képest később váltak jogosulttá az enyhébb végrehajtási fokozat kijelölésének kezdeményezésére. Minthogy a korábbi szabályozás értelmében a feltételes szabadságra bocsátás lehetséges legkorábbi időpontját a szabadságvesztés végrehajtásának fokozata határozta meg, így a büntetésüket szigorúbb végrehajtási fokozatban töltő elítéltek később váltak jogosulttá a feltételes szabadságra bocsátás kezdeményezésére [régi Btk. 47. § (2) bekezdés]. Kétségtelen az is, hogy a fogvatartási időtartamok folyamatosságának megszakadása az eljárások egy részében az elítélt személyében rejlő körülményeken kívüli okokra vezethetőek vissza. Erre egyik példaként szolgál az előzetes letartóztatás törvényben előírt leghosszabb határidejének lejárata [lásd: a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 132. § (3) bekezdés]. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint azonban egyfelől az enyhébb végrehajtási fokozat kijelöléséhez a fogvatartási időtartamok folyamatosságának megkövetelése egy olyan objektív és semleges jogszabályi feltétel, amely releváns összefüggést mutat e kedvezmény igénybe vehetőségének legkorábbi időpontjával (vö. jelen indokolás IV./1.3. pontjával, Indokolás [25]). E jogszabályi feltétel pedig nem szerepel az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdésében felsorolt tulajdonságok között, és a korábban kibontott okfejtés alapján egy ilyen jellegű jogszabályi feltétel nem tartozik az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdésében felsorolt „egyéb helyzet” szerinti tulajdonságokhoz sem, mert az „egyéb helyzet” szerinti tulajdonságok elsősorban az ember önazonosságát, identitását testesíthetik meg, vagy személyben rejlő és tetszés szerint nem változtatható tulajdonságok közé számíthatnak (vö. jelen indokolás IV./2.2.1. és 2.2.2. pontjaival, Indokolás [27]–[32]). Az Alkotmánybíróság megítélése szerint ebből fakadóan a kifogásolt jogszabályi feltétel nem is sértheti az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdésében garantált diszkrimináció alkotmányos tilalmát. Ezen túl a kifogásolt jogszabályi feltétel egy olyan tárgyilagos, semleges és objektív körülményt írt elő, amely valamennyi elítéltre egyaránt vonatkozott, és hatását tekintve az elítéltek egyetlen olyan csoportját sem sújtotta hátrányosabban, amely az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdésében felsorolt tulajdonság valamelyikének jegyét hordozza. A kifogásolt szabályozás kapcsán így nem érhető tetten rejtett diszkrimináció sem (vö. jelen indokolás IV/2.2.1. és 2.2.2. pontjaival, Indokolás [27]–[32]).

[34] Másfelől az enyhébb végrehajtási fokozat kijelöléséhez, csakúgy, mint az azt befolyásoló feltételes szabadságra bocsátás megítéléséhez az elítélteknek nincs alanyi joga. A büntetés-végrehajtási kedvezmények nem járnak automatikusan, megengedésük a szükséges időtartam lejáratán kívül egyrészt törvényben előírt számos más objektív feltétel teljesüléséhez kötött, másrészt pedig mindig az elítélt személyi körülményeit értékelő diszkrecionális bírói mérlegelés eredménye. A büntetés-végrehajtási bíró a feltételes szabadságra bocsátás elbírálásakor csakúgy, mint az enyhébb végrehajtási fokozat kijelölésének megítélésekor az elítélt szabadságvesztés során tanúsított magatartását értékeli. Az elítélt feltételes szabadlábra helyezésének megítélésekor a büntetés-végrehajtási bíró többek között azt a kockázatot és veszélyt veszi számba és mérlegeli, amelyet az elítélt a kiszabott szabadságvesztés időtartamát megelőző, kedvezményes szabadlábra helyezése jelenthet a társadalomra. Szükséges továbbá értékelnie azt is, hogy a kiszabott büntetés elérhette-e a büntető törvényben foglalt célját (vö. jelen Indokolás IV/1.2. pontjával, Indokolás [24]). Ebből következően az alkotmányjogi panaszban kifogásolt jogszabályi feltétel csupán egyike volt azon feltételeknek, amelyek alapján a büntetés-végrehajtási bíró az elítélt büntetés-végrehajtási kedvezményéről döntött. Minthogy az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a jogszabályi feltétel nem volt diszkriminatív, vagyis az alapvető jogok egyenlőségét sem sértette, így az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panasz normakontrollra irányuló részét az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdése és azzal összefüggésben az Alaptörvény IV. cikk (1) bekezdése tekintetében is elutasította.

[35] 3. Az indítványozó ezen kívül az Abtv. 27. §-a alapján kezdeményezte a Székesfehérvári Törvényszék BV Csoportja Bv.1032/2012/14. sorszámú, valamint a Székesfehérvári Törvényszék Bkf. 450/2012/2. sorszámú azon végzései alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését, amelyekben az eljáró bíróságok a Bv. tvr. kifogásolt szabályát alkalmazták. Az alkotmányjogi panasz azonban a bírói végzések alaptörvény-ellenessége tekintetében is a Bv. tvr. támadott rendelkezésének alaptörvény-ellenességére hivatkozik és külön indokolást nem tartalmaz. Ebből következően az alkotmányjogi panasz nem felel az Abtv. 52. § (1) bekezdésében foglaltaknak, mert a bírói döntés alaptörvény-ellenessége tekintetében különálló indokolást nem ad elő {hasonlóan lásd: 3145/2013. (VII. 16.) AB határozat, Indokolás [24]}. Az Alkotmánybíróság ilyen okokból az alkotmányjogi panasznak a bírói döntés megsemmisítésére irányuló részét az Abtv. 64. § d) pontja alapján visszautasította.

Budapest, 2014. július 14.

Dr. Paczolay Péter s. k.,

az Alkotmánybíróság elnöke

Dr. Balogh Elemér s. k.,

Dr. Balsai István s. k.,

Dr. Bragyova András s. k.,

alkotmánybíró

előadó alkotmánybíró

alkotmánybíró

Dr. Dienes-Oehm Egon s. k.,

Dr. Juhász Imre s. k.,

Dr. Kiss László s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kovács Péter s. k.,

Dr. Lenkovics Barnabás s. k.,

Dr. Lévay Miklós s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Pokol Béla s. k.,

Dr. Salamon László s. k.,

Dr. Stumpf István s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Szalay Péter s. k.,

Dr. Szívós Mária s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Bragyova András alkotmánybíró különvéleménye

[36] A határozattal nem értek egyet az alkalmazott alkotmányjogi mérce miatt.

[37] A többséggel ellentétben szerintem az Alaptörvény IV. cikke, a személyi szabadság joga alapján kellett volna vizsgálni a Bv. tvr. kifogásolt rendelkezését. Így viszont csak a megsemmisítés (illetve adott esetben az alkotmányellenesség megállapítása) lett volna az eredmény.

[38] A kifogásolt rendelkezés, amely a végrehajtási fokozat enyhítésének feltételei között különbséget tett az előzetes letartóztatásban folyamatosan eltöltött és a nem folyamatosan töltött szabadságelvonás között, a személyi szabadság alkotmányos mércéje szerint ítélendő meg.

[39] 1. Az alapjogsértés vizsgálatának módszertani szempontból mindig meg kell előznie az egyenlőségi vizsgálatot.

[40] Egy rendelkezés (jogi norma) több indokból is lehet alkotmányellenes. Ezek közül a specifikusabb mérce alapján kell vizsgálni minden alkotmányellenességet. A mérce annál specifikusabb, minél kevesebb esetre (magatartásra vagy normára) alkalmazható, ami esetünkben azt jelenti, hogy minél kevesebb magatartásra alkalmazható norma lehet vele ellentétben.

[41] Az egyenlőségi mérce – minthogy a jogrendszer minden normájára alkalmazható – a legáltalánosabb. Ezekhez képest az egyes alapjogok (alapjogi tényállások) valamennyien sokkal specifikusabbak. Ezért kellett volna a szabályt a személyi szabadság korlátozásaként vizsgálni, és csak akkor, ha megállapítható, hogy nem sértheti ezt az alapjogot, lett volna indokolt a két egyenlőségi mércét alkalmazni. A többség tehát éppen fordítva járt el, mint ahogyan (szerintem) kellett volna.

[42] Egyetértek a többséggel az egyenlőségi szabály két esete közötti különbségtételben. A XV. cikk (1) bekezdése mindenféle ésszerűtlen megkülönböztetést tilt, amely az emberek (mint jogalanyok) indokolatlanul nem egyenlő kezelésére vezet. E szabály csak akkor alkalmazható értelmesen, ha legalább két hasonló tartalmú – egyébként nem alkotmányellenes – jogszabály különbségét vizsgáljuk. Az általános egyenlőségi szabály alapján minden megkülönböztetés elfogadható – tehát alkotmányos —, ha van ésszerű („alkotmányos”) indoka.

[43] Ezzel szemben az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdése szerinti diszkrimináció tilalma tilt bizonyos jogszabály-tartalmakat: azokat, amelyek az ott felsorolt tulajdonságokon alapulnak. E tulajdonságok az egyes emberek identitását meghatározó, jellemzően az egyén számára adott és megváltoztathatatlan tulajdonságok (kor, nem, születési hely, származás stb.), amelyek szerint különböztető jogi szabályozás általában alkotmányellenes, még ha némi ésszerű indoka lehet is. Az ilyen megkülönböztetés – például származás szerinti – csak egészen kivételes esetben, rendesen külön alkotmányos felhatalmazás alapján, mint a pozitív diszkrimináció esetében vagy a magyar állampolgárok számára az Alaptörvényben fenntartott jogok esetén, lehet megengedett, amint ezt az Alkotmánybíróság 42/2012. (XII. 20.) AB határozatában (a továbbiakban: AB határozat) megállapította [ABH 2012, 279, 283.].

[44] 2. Annyi természetesen igaz, hogy a legtöbb alapjogsértés vizsgálható lenne az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdése alapján, mivel eszerint az alapjogokat mindenféle faji, szín szerinti, nemi, fogyatékosság szerinti, nyelvi, vallási, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti megkülönböztetés nélkül biztosítani kell mindenkinek.

[45] Ennek azonban az alapjogok esetében az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdése szerint alapjogi (szükségességi/arányossági) vizsgálat eleget tesz, mivel garantálja, hogy az alapjogok biztosításában ne lehessen ilyen megkülönböztetéseket alkalmazni. Ez csak annyit jelent, hogy nem fogadható el szükségesnek (alkotmányos célnak) olyan normacél, amely diszkriminációt sejtet, és arányosnak olyan alapjog korlátozás, amely ilyet eredményez.

[46] Ha például egy foglalkozásból a jogi szabályozás kizárná a nőket – például nem lehetne tűzoltó vagy katona –, akkor a norma a foglalkozás szabadságának [Alaptörvény XII. cikk (1) bekezdése] megsértése lenne, mivel ez nem lehet alkotmányos cél (tehát nem lehet szükséges). Ezen kívül arányos sem lehet semmiképp (még ha alkotmányos cél, például az egészség védelmét szolgálja is) az olyan szabályozás, amely minden nőt eleve kizár egy foglalkozás gyakorlásából.

[47] A szükségességi-arányossági vizsgálat biztosítja az alapjogok egyenlőségét, ezért az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdése e tekintetben azonos az I. cikk (3) bekezdésével. Ugyanakkor önállóan alkalmazandó az alapjogok védelmi körébe nem eső tárgyakban, ahogyan ezt az Alkotmánybíróság az AB határozatban megállapította [ABH 2012, 279, 286–291.].

[48] Szerintem a vizsgált norma különben az Alaptörvény XV. cikk (1) bekezdésébe is ütközne, ha nem lenne az Alaptörvény IV. cikkét sértő.

[49] 3. A szabadságvesztés büntetés – ehhez nem fér kétség – a személyi szabadság korlátozása. A Bv. tvr. 32. § (1) bekezdése ezt meg is állapítja a következők szerint: „[a] szabadságvesztés végrehajtása alatt az elítélt elveszti a személyi szabadságát”. A szabadságvesztés büntetés végrehajtásában a végrehajtás szabályaitól függően vannak a személyi szabadság kisebb vagy nagyobb korlátozásával járó enyhébb és szigorúbb fokozatok [Bv. tvr. 24. §-a; 26. § (1)–(2) bekezdései; 27. §-a; 28. § (1) bekezdése; 28/A. § (1)–(3) bekezdései; 28/B. § (1)–(3) bekezdései.]

[50] A kifogásolt szabály korlátozza a panaszos személyi szabadságát azzal, hogy kizárja az enyhébb fokozat alkalmazását, jóllehet a panaszos elítélt már letöltött büntetéséből annyit, hogy erre jogosult legyen; azonban az előzetes fogvatartásának teljes ideje nem számít bele, amiért mégsem lett jogosult. Igaz, hogy ez a szabály előnytelenül különböztet azok között, akiknek előzetes fogvatartása folyamatos volt, és akiknek (bármely okból) előzetes fogvatartása megszakadt. Ez a szabály azonban önmagában alkotmányellenes, függetlenül attól, hogy egy másik szabállyal összevetve megkülönböztetést is alkalmaz, amiért szerintem alkotmányellenes lenne. Az egyenlőségi szabály alapján azonban csak azért lenne alkotmányellenes, mert van egy másik norma a jogrendszerben, amely szerint az előzetes fogvatartás más esetekben beleszámít a büntetésben töltött időbe. Ha az nem lenne, e szabály sem lenne alkotmányellenes.

[51] Az alapjogba ütközés esetében azonban nem a két norma különbsége alkotmányellenes – azaz az egyenlőségi szabály alapján az előzetes fogvatartás beszámításának mindkét szabálya külön-külön alkotmányos lenne –, hanem a vizsgált norma feltétlenül alkotmányellenes, tekintet nélkül a másik normára. A vizsgált szabály ugyanis azzal sérti a személyi szabadságot, hogy figyelmen kívül hagyja az előzetes fogvatartásban – ami szintén a személyi szabadság korlátozása – töltött idő egy részét, ezzel a kevesebb szabadságkorlátozással járó, az enyhébb végrehajtási fokozatba való átlépés feltételei között differenciál. Márpedig, ha a büntetés-végrehajtásban a személyi szabadság korlátozását szükségesnek fogadjuk el [mert megfelel az Alaptörvény IV. cikk (2)–(4) bekezdéseiben található feltételeknek], ez a korlátozás aránytalan, amennyiben nem veszi figyelembe teljes egészében a ténylegesen fogvatartásban töltött időt.

[52] Ez a szabály tehát akkor is alkotmányellenes lenne, ha kivétel (megkülönböztetés) nélkül mindenkire alkalmazandó lenne, azaz ez lenne az általános szabály. Ezért kellett volna a vizsgált szabály Alaptörvénybe ütközését megállapítani.

Budapest, 2014. július 14.

Dr. Bragyova András s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Salamon László alkotmánybíró különvéleménye

[53] Nem értek egyet a határozatban megfogalmazott, az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdésében szereplő, „egyéb helyzet” szerinti hátrányos megkülönböztetés tilalmának szűkített értelmezésével. Álláspontom szerint az Alaptörvény diszkrimináció tilalmat kimondó fenti rendelkezéséből továbbra is az következik, hogy ha a megkülönböztetés nincs alkotmányosan megfelelően megindokolva, vagyis a különbségtételnek nincsen ésszerű, racionálisan elfogadható magyarázata, akkor az végső fokon az emberi méltóság sérelméhez vezet, és mint ilyen, alaptörvény-ellenes.

[54] A határozatban elbírált alkotmányjogi panasz kapcsán is azt kellett vizsgálni, hogy a különbségtételt tartalmazó szabályozásnak – vagyis annak, hogy a Bv.tvr. adott időállapotban hatályos 28/A. § (3) bekezdés a) pontja alapján csak azt az előzetes fogvatartásban eltöltött időt kell beleszámítani a szabadságvesztés letöltött idejébe, amelyre a szabadságvesztés foganatba vételét közvetlenül megelőzően, folyamatosan került sor – van-e ésszerű, racionálisan elfogadható indoka. A határozat számba vesz ilyen okokat, de álláspontom szerint nem ad megnyugtató választ arra kérdésre, hogy mi volt a szabályozás ésszerű indoka, tekintettel arra is, hogy a Bv.tvr.-t az Országgyűlés utóbb a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény hatálybalépéséhez kapcsolódó átmeneti rendelkezésekről és egyes törvények módosításáról szóló 2012. évi CCXXIII. törvény 88. § (1) bekezdés h) pontjával módosította, melynek eredményeként megszűnt az alkotmányjogi panaszt benyújtó által kifogásolt különbségtétel. Nézetem szerint erre is figyelemmel az Alkotmánybíróságnak meg kellett volna keresnie a módosító törvény törvényjavaslatának előterjesztőjének nevében eljárt közigazgatási és igazságügyi minisztert, hogy az indítvány kapcsán kifejthesse álláspontját, ami adalékul szolgálhatott volna a támadott jogszabályhelyben volt különbségtétel jellegét illetően.

Budapest, 2014. július 14.

Dr. Salamon László s. k.,

alkotmánybíró

Alkotmánybírósági ügyszám: IV/596/2013.

Másolás a vágólapra
Nyomtatás

Hatályos
Már nem hatályos
Még nem hatályos
Módosulni fog
Időállapotok
Adott napon hatályos
Közlönyállapot
Indokolás

Jelmagyarázat Lap tetejére

Műveletek