56/2010. (V. 5.) AB határozat
56/2010. (V. 5.) AB határozat1
2010.05.05.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 191. § (2) bekezdés második mondatának „az ügyész, illetőleg” szövegrésze alkotmányellenes, ezért azt a határozat közzétételének napjával megsemmisíti.
A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 191. § (2) bekezdés második mondata a következő szöveggel marad hatályban: „Ha a gyanúsítottat megrovásban (Btk. 71. §) részesítették, a felettes ügyész a nyomozást megszüntető határozatot hatályon kívül helyezi.”
2. Az Alkotmánybíróság a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 35. § (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
3. Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 197. § (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
Indokolás
I.
Az indítványozó utólagos normakontroll keretében több büntetőjogszabály alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte.
1. Az indítvány és annak kiegészítése szerint az Alkotmány 2. § (1) bekezdését, az alkotmányos büntetőjog elvei tekintetében a 8. § (1) és (2) bekezdését, továbbá az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből és 57. § (1) bekezdéséből levezetett tisztességes eljáráshoz való jogot, valamint az 57. § (3) bekezdésben biztosított védelemhez való jogot sérti a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: Btk.) 35. § (1) bekezdése.
Az indítványozó álláspontja szerint a Btk. támadott rendelkezése – amely rögzíti, hogy a büntethetőséget megszüntető elévülést félbeszakítja a büntető ügyekben eljáró hatóságoknak az elkövető ellen a bűncselekmény miatt foganatosított büntetőeljárási cselekménye – az ismeretlen elkövető ellen elrendelt nyomozás esetében alkotmányellenes. A jogalkalmazók (nyomozó hatóság, ügyészség, bíróság) ugyanis nem csupán a bűncselekmény elkövetésével alaposan gyanúsítható személy elleni hatósági fellépést, hanem már a bűncselekmény „egyszerű” gyanúja alapján az ismeretlen elkövető elleni büntetőeljárás megindítását is a büntethetőség elévülésének félbeszakadásaként értelmezik, ami alkotmányos alapjogok sérelmét okozza.
Az indítványozó szerint a következetes, 2004 óta megszilárdult jogértelmezés – az „élő jog” – arra vezethető vissza, hogy a Btk. 19–21. §-ában meghatározott és a törvény szövegében konzekvensen alkalmazott „elkövető” kifejezés, valamint a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvényben (a továbbiakban: Be.) 43. §-ában definiált és a törvény egészében alkalmazott „terhelt” fogalom tartalmilag eltér egymástól. Megítélése szerint „sérti az Alkotmány jogállam-klauzáláját, az alkotmányos büntetőjog elveit és garanciáit a Btk. 35. § (1) bekezdésének megfogalmazása, mivel a konkrét elkövető-fogalom (»terhelt«) helyett helytelenül az általános elkövető-fogalmat használja.” Ezáltal sérül a jogbiztonság, illetve a normavilágosság követelménye, a gyakorlatban kialakult értelmezés pedig a tisztességes eljáráshoz, valamint a védelemhez való jog sérelmére vezet. Az indítvány hivatkozik a 11/1992. (III. 5.) AB határozatnak az elévülés félbeszakadására és nyugvására vonatkozó megállapításaira (ABH 1992, 77, 90.).
2. Az indítványozó támadta a Be. 191. § (2) bekezdés második mondatának „az ügyész, illetőleg” szövegrészét, valamint a Be. 197. §-ának (2) bekezdését, mert sértik az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből következő normavilágosság és jogbiztonság követelményét, és az e miatt kialakult jogalkalmazói gyakorlat okán sérül az alkotmányos büntetőjog elvei tekintetében az Alkotmány 8. § (1) és (2) bekezdése, valamint az Alkotmány 57. § (5) bekezdésében biztosított jogorvoslathoz való jog.
A sérelem lényege, hogy amennyiben az ügyész a nyomozást megszüntető határozatban a gyanúsítottat megrovásban (Btk. 71. §) részesíti, de ez ellen a gyanúsított panasszal él, úgy a büntetőeljárást folytatni kell, amennyiben a büntetőeljárás megszüntetésének nincs más oka. A büntetőeljárás folytatása ellen nincs jogorvoslati lehetőség. Ilyenkor tehát – az indítványozó véleménye szerint – nem érvényesül az érdemi jogorvoslathoz való jog, mivel a következetes ügyészi jogértelmezésnek megfelelően sem a megrovást alkalmazó ügyész, sem a felettes ügyész a panaszt érdemben nem bírálja el. A megrovást sérelmező panasz alapján az azt alkalmazó ügyész elrendeli a büntetőeljárás folytatását, a panaszt nem terjeszti fel a szervezeten belül magasabb fórumhoz. Ennek következtében nem történik meg a panasz másodfokú vizsgálata abban a kérdésben, hogy nincs-e más, a nyomozás megszüntetésére okot adó körülmény, pl. nem következett-e be már a büntethetőséget megszüntető elévülés.
Az indítványozó azt is sérelmezte, hogy amennyiben „a panaszt a felettes szerv a Be. 197. § (2) bekezdésére hivatkozva nem bírálja el – mondván, a vádemelés után a bíróság úgyis figyelembe veszi majd a terhelt védekezését –, akkor a jogorvoslati jogot a Be. 195. §-ával – és az Alkotmánnyal – ellentétes módon kiüresíti.” Álláspontjának indokolására a szabálysértési őrizet elleni jogorvoslat hiányát vizsgáló 3/2007. (II. 13.) AB határozat megállapításait (ABH 2007, 107, 112–113.) idézte.
3. Az Alkotmánybíróság az ügyészi gyakorlattal kapcsolatos tájékoztatás végett megkereste a legfőbb ügyészt.
II.
Az indítvánnyal érintett jogszabályi rendelkezések:
1. Az Alkotmány rendelkezései:
„2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.”
„8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
(2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”
„57. § (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.
(...)
(3) A büntetőeljárás alá vont személyeket az eljárás minden szakaszában megilleti a védelem joga. A védő nem vonható felelősségre a védelem ellátása során kifejtett véleménye miatt.
(...)
(5) A Magyar Köztársaságban a törvényben meghatározottak szerint mindenki jogorvoslattal élhet az olyan bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát vagy jogos érdekét sérti. A jogorvoslati jogot – a jogviták ésszerű időn belüli elbírálásának érdekében, azzal arányosan – a jelen lévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával elfogadott törvény korlátozhatja.”
2. A Btk. rendelkezése:
„19. § Elkövetők a tettes, a közvetett tettes és a társtettes (tettesek), valamint a felbujtó és a bűnsegéd (részesek).”
„35. § (1) Az elévülést félbeszakítja a büntető ügyekben eljáró hatóságoknak az elkövető ellen a bűncselekmény miatt foganatosított büntetőeljárási cselekménye. A félbeszakítás napján az elévülés határideje ismét elkezdődik.”
„71. § (1) Megrovásban kell részesíteni azt, akinek a cselekménye az elbíráláskor már nem veszélyes, vagy oly csekély fokban veszélyes a társadalomra, hogy a törvény szerint alkalmazható legkisebb büntetés kiszabása, vagy más intézkedés – ide nem értve az elkobzást és a vagyonelkobzást – alkalmazása is szükségtelen.
(2) A megrovással a hatóság a rosszallását fejezi ki, és az elkövetőt felhívja, hogy a jövőben tartózkodjék bűncselekmény elkövetésétől.”
3. A Be. rendelkezései:
„43. § (1) A terhelt az, akivel szemben büntetőeljárást folytatnak. A terhelt a nyomozás során gyanúsított, a bírósági eljárásban vádlott, a büntetés jogerős kiszabása, illetve a megrovás, próbára bocsátás vagy javítóintézeti nevelés jogerős alkalmazása után elítélt.”
„191. § (1) A nyomozás megszüntetése – ha e törvény kivételt nem tesz – nem akadálya annak, hogy ugyanabban az ügyben utóbb az eljárást folytassák.
(2) A nyomozás folytatását az ügyész, ha pedig a nyomozást az ügyész szüntette meg, a felettes ügyész határozattal rendeli el. Ha a gyanúsítottat megrovásban (Btk. 71. §) részesítették, az ügyész, illetőleg a felettes ügyész a nyomozást megszüntető határozatot hatályon kívül helyezi. A nyomozás folytatásáról szóló határozat ellen nincs helye panasznak.”
„195. § (1) Akire nézve az ügyész vagy a nyomozó hatóság határozata rendelkezést tartalmaz – ha e törvény kivételt nem tesz –, a határozat ellen a közléstől számított nyolc napon belül panasszal élhet.
(...)
(4) Ha a határozatot hozó a panasznak három napon belül nem ad helyt, köteles azt haladéktalanul felterjeszteni az elbírálásra jogosulthoz. Az ügyész határozata elleni panaszt a felettes ügyész, a nyomozó hatóság határozata elleni panaszt az ügyész a hozzá érkezésétől számított tizenöt, megszüntető határozat esetén harminc napon belül határozattal bírálja el.”
„197. § (2) A büntetőeljárást folytatni kell, ha a gyanúsított a nyomozást megszüntető határozat ellen benyújtott panaszában a megrovás alkalmazását sérelmezi, és a büntetőeljárás megszüntetésének más oka nincs. Erre a gyanúsítottat a határozatban figyelmeztetni kell.”
III.
Az indítvány részben megalapozott.
1. Az indítványozó mind a Btk., mind pedig a Be. rendelkezéseit azért tekintette a jogbiztonság és a normavilágosság követelményét sértőnek, mert értelmezésük következtében a nyomozó hatóság, az ügyészség és a bíróság olyan gyakorlatot alakított ki, amely alkotmányos alapjogokat sért. Az indítvány nem csupán a jogértelmezés alkotmányosságát, hanem dogmatikai helyességét is vitatta. Ez utóbbi tekintetében az Alkotmánybíróság nem nyilvánított véleményt.
Az Alkotmánybíróság már az 57/1991. (XI. 8.) AB határozatban megállapította: az Alkotmánybíróságnak csak az Alkotmány rendelkezései tekintetében van értelmezési hatásköre. Önálló törvényértelmezési hatáskör hiányában az alkotmányossági vizsgálat nem irányulhat önmagában a normaszöveg lehetséges különböző értelmének és tartalmának a megállapítására, hanem azt az Alkotmánybíróság csak a hatáskörébe tartozó kérdés vizsgálatával összefüggésben végezheti el. Amennyiben a bírói gyakorlat és az általánosan elfogadott jogértelmezés a normaszöveget – a lehetséges több értelme közül – egységesen csak egy bizonyos, meghatározott értelemben alkalmazza, az Alkotmánybíróságnak a normaszöveget ezzel az értelemmel és tartalommal kell az alkotmányosság szempontjából vizsgálnia. Ha ugyanis ez – a gyakorlatban érvényesülő normatartalom – megállapítható, az alkotmányossági vizsgálatnak abból a tényből kell kiindulnia, hogy a jogszabály tartalma és értelme az, amit annak az állandó és egységes jogalkalmazási gyakorlat tulajdonít. Amennyiben valamely jogszabály több lehetséges értelme közül a jogalkalmazási gyakorlatban csak egyféle tartalommal realizálódik, akkor csak ez a normatartalom szolgálhat az alkotmányossági vizsgálat alapjául is. Ellenkező esetben ugyanis az Alkotmánybíróság az eljárása során a hatáskörébe nem tartozó önálló jogszabály-értelmezést végezne, és éppen azzal lépné túl hatáskörét, hogy ennek során a jogszabálynak a bírói gyakorlat által történt értelmezése helyességét vitatná. Ha pedig az adott jogszabály-értelmezés a Legfelsőbb Bíróság iránymutató döntésén alapszik, a Legfelsőbb Bíróság értelmezésétől eltérő normatartalom megállapítása a Legfelsőbb Bíróság hatáskörét sértené. (ABH 1991, 272, 276–277.)
Az Alkotmánybíróság a jelen ügyben sem bocsátkozott a jogalkalmazási gyakorlat helyességének, megalapozottságának vizsgálatába, hanem a támadott jogszabályi rendelkezések alkotmányosságát a jogalkalmazási gyakorlat által e jogszabályoknak tulajdonított tartalom alapján ítélte meg.
2. Az Alkotmánybíróság a Btk. 35. § (1) bekezdésének alkotmányosságát már vizsgálta, ezért elsőként abban kellett állást foglalni, hogy az indítvány nem ítélt dolog vizsgálatára irányul-e.
A 100/E/2000. AB határozatban (ABH 2006, 1270.) az ügy indítványozója azt sérelmezte, hogy a büntethetőség elévülését csak hatósági cselekmény szakítja meg, a sértett jogérvényesítő cselekedetei ilyen hatással nem rendelkeznek. A mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenes helyzetet – többek között – az Alkotmány 8. § (1) bekezdésébe, és a tisztességes eljáráshoz való jog tekintetében az 57. § (1) bekezdésébe ütközőnek tartotta. Az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította (ABH 2006, 1270, 1272, 1279.).
A 23/D/2007. AB határozattal lezárt ügyben az indítványozó az Alkotmány 2. § (1) bekezdés alapján támadta a Btk. 35. § (1) bekezdését, mivel nem juttatja egyértelműen kifejezésre, hogy csak az ugyanazon bűncselekmény miatt foganatosított hatósági büntetőeljárási cselekménynek van elévülést félbeszakító hatása. Az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította (ABH 2008, 2620, 2621, 2625.).
A jelen ügyben – bár azonos jogszabályi és részben azonos alkotmányi rendelkezésekről van szó – nem áll fenn az ítélt dolog esete. Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint az indítványban felvetett kérdés akkor res iudicata, ha az újabb indítványt ugyanazon jogszabályi rendelkezésre vonatkozóan azonos okból vagy összefüggésben terjesztik elő. Az érdemi döntéssel elbírált ügyben hozott határozat ugyanis az Alkotmánybíróságot is köti. (1620/B/1991. AB végzés, ABH 1991, 972, 973.) Mivel az indítványozó a Btk. 35. § (1) bekezdését az elbírált indítványoktól teljesen eltérő okból támadta, az érdemi vizsgálatnak nem volt akadálya.
2.1. A Btk. 35. § (1) bekezdését a joggyakorlat úgy értelmezi, hogy a bűncselekmény miatti büntethetőség elévülését félbeszakítja a bűncselekmény gyanúja miatt ismeretlen elkövető ellen elrendelt nyomozás (BH 2007. 363, BH 2008. 204). Az elévülés félbeszakításának joghatása abban áll, hogy az elévülési idő addig eltelt részét figyelmen kívül kell hagyni, és az elévülési idő újra kezdődik.
2.2. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a támadott rendelkezés nem sérti a jogbiztonság és a normavilágosság követelményét.
A jogállam alapvető, nélkülözhetetlen eleme a jogbiztonság, ami az állam – és elsősorban a jogalkotó – kötelességévé teszi annak biztosítását, hogy a jog egésze, egyes részterületei és az egyes jogszabályok is világosak, egyértelműek, működésüket tekintve kiszámíthatóak és előreláthatóak legyenek a norma címzettjei számára [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 59, 65.]. A jogbiztonság megköveteli, hogy a jogszabály szövege értelmes és világos, a jogalkalmazás során felismerhető normatartalmat hordozzon [26/1992. (IV. 30.) AB határozat, ABH 1992, 135, 142.]. Nem állapítható meg az Alkotmány 2. § (1) bekezdése szerinti jogállamiság és annak részét képező jogbiztonság sérelme pusztán amiatt, hogy az adott normaszöveg a jogalkalmazás során értelmezésre szorul: a jogbiztonság elvéből nem következik a jogalkotónak olyan kötelezettsége, hogy minden fogalmat minden jogszabályban külön meghatározzon [71/2002. (XII. 27.) AB határozat, ABH 2002, 417.]. A normavilágosság sérelme miatt az alkotmányellenesség akkor állapítható meg, ha a szabályozás a jogalkalmazó számára értelmezhetetlen, vagy eltérő értelmezésre ad módot, és ennek következtében a norma hatását tekintve kiszámíthatatlan, előre nem látható helyzetet teremt a címzettek számára, illetőleg a normaszöveg túl általános megfogalmazása miatt teret enged a szubjektív, önkényes jogalkalmazásnak. [Pl. 1160/B/1992. AB határozat, ABH 1993, 607, 608.; 10/2003. (IV. 3.) AB határozat, ABH 2003, 130, 135–136.; 1063/B/1996. AB határozat, ABH 2005, 722, 725–726.; 381/B/1998. AB határozat, ABH 2005, 766, 769.] A 47/2003. (X. 27.) AB határozat rámutatott: az Alkotmánybíróság mindig is nagy jelentőséget tulajdonított annak, hogy az általa vizsgált kérdés megválaszolásához rendelkezésre áll-e olyan kialakult bírói gyakorlat, amely – határozata meghozatala során – a jogalkalmazót a jogbiztonság érvényesüléséhez elengedhetetlenül szükséges mértékben segíti (ABH 2003, 525, 535.).
A Btk. 35. § (1) bekezdését a bíróságok, köztük a Legfelsőbb Bíróság, konzekvensen, a nyomozó hatóság és az ügyészség számára is irányadó módon értelmezik. A normaszöveg és annak értelmezett tartalma tehát nem vet fel az Alkotmány 2. § (1) bekezdésével összefüggő alkotmányossági kérdéseket.
2.3. Az indítványozó álláspontja szerint a Btk. 35. § (1) bekezdés joggyakorlatban alkalmazott értelmezésének következménye, hogy az ismeretlen elkövető elleni nyomozás elrendelésével a nyomozó hatóság magához vonja az elévülés idejének meghatározását, ezzel sérül az Alkotmány 8. § (1) és (2) bekezdése. Hivatkozott a 42/1993. (VI. 30.) AB határozatra, amelyben az Alkotmánybíróság hangsúlyozta, hogy az alkotmányos büntetőjog szempontjából az Alkotmány 8. § (1) és (2) bekezdése az az alaprendelkezés, amely a jogállamiság normatív tartalmán túl védi az egyént a büntetőjogi eszközöknek az állam általi önkényes felhasználása ellen (ABH 1993, 300, 304.).
Az Alkotmánybíróság megállapította: a Btk. 35. § (1) bekezdésének az elévülés félbeszakadását szabályozó rendelkezése nincs alkotmányosan értékelhető összefüggésben az Alkotmány 8. § (1) bekezdésével, amely az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogainak állami elismeréséről szól, az állam számára azok tiszteletben tartását és védelmét írja elő.
Az Alkotmány 8. § (2) bekezdése az alapvető jogok törvényi szintű szabályozását írja elő azzal, hogy az alapvető jog lényeges tartalma nem korlátozható. Az Alkotmánybíróság a 11/1992. (III. 5.) AB határozat rendelkező részében kifejtette: az alkotmányos büntetőjognak az elévülés szabályait érintő követelménye, hogy a bűncselekmények büntethetőségének elévülésére – beleértve az elévülés félbeszakítását és nyugvását is – az elkövetéskor hatályos törvényt kell alkalmazni, kivéve, ha az elévülés időszakában az elkövetőre nézve kedvezőbb szabályok léptek hatályba (ABH 1992, 77.).
A határozat ugyan az igazságtételi törekvések alkotmányossági kérdéseivel összefüggésben vizsgálta az elévülés intézményét, megállapításai azonban a jelen ügyben is irányadóak. Az AB határozat megállapította: „Nincs (...) az elkövetőnek alanyi joga arra, hogy büntethetősége a rendes időn belül biztosan elévüljön, nem számíthat joggal arra, hogy ezalatt nem foganatosítanak ellene semmilyen büntetőeljárási cselekményt. Neki csak arra van joga, hogy ha a törvényesen számított idő eltelt, ne üldözzék tovább, és ne büntethessék meg. Az elévülési idő tényleges hossza tehát nem garantált, a törvény a rendes elévülési idővel csupán a minimumot határozza meg.” (ABH 1992, 77, 90.)
A 41/1993. (VI. 30.) AB határozat megerősítette, hogy a törvényalkotó viszonylag nagy szabadsággal rendelkezik az elévülés feltételeinek meghatározásában. Az elévülés jogi tények kérdése, jogszabálynak kell a naturális tényt – az idő folyását – jogi hatással járó ténnyé változtatni. Ezt fejezik ki az elévülés kezdetére, félbeszakadására, nyugvására vonatkozó jogi rendelkezések, amelyek eredményeként az elévülés bekövetkezésének naturális időtartama hosszabb lehet, mint az elévülés jogi időtartama. A naturális és a jogi időmúlás eltérésének lehetséges eseteit azonban jogszabályban és előre kell rögzíteni. (ABH 1993, 292, 295.)
Mindezen tételek alapján vizsgálva az elévülés félbeszakadásának a Btk. 35. § (1) bekezdésében meghatározott szabályát, az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Alkotmány 8. § (2) bekezdésének sérelme nem merül fel.
2.4. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Btk. 35. § (1) bekezdése – annak jogalkalmazói értelmezése az ismeretlen elkövető elleni nyomozás-elrendelés félbeszakító hatásáról – nincs alkotmányosan értékelhető összefüggésben a terheltnek a tisztességes eljáráshoz és a védelemhez való jogával.
Az Alkotmánybíróság gyakorlatában a jogállami büntetőeljárásnak korlátozhatatlan minősége az eljárás tisztességes volta, amelynek lényeges eleme a terhelt védelemhez való jogának érvényesülése. A tisztességes eljáráshoz való jog az Alkotmányban explicit módon nem nevesített, de az alkotmánybírósági gyakorlatban az 57. § (1) bekezdésébe foglalt független és pártatlan bírósághoz való jog, illetve a 2. § (1) bekezdéséből eredő eljárási garanciák védelmének egymásra vonatkoztatásából tartalmilag levezetett alkotmányos alapjog (315/E/2003. AB határozat, ABH 2003, 1590, 1594.), amely komplex védelmet nyújt a terhelt számára [14/2004. (V. 7.) AB határozat, ABH 2004, 241, 256.].
A tisztességes eljáráshoz és a védelemhez való jog a büntetőjogi felelősség megállapítása folyamatának, a büntetőeljárásnak alkotmányos garanciái. Az elévülés intézménye az időmúlás büntethetőséget megszüntető hatásának elismerését, az állam büntető igényének elenyészését jelenti. Az elévülés félbeszakítására alkalmas hatósági cselekmények ugyan a büntetőeljárás meghatározott mozzanatai, azonban ezek törvényi meghatározására nem vonatkoztathatóak az Alkotmány 57. § (1) bekezdéséből és (3) bekezdéséből levezethető alkotmányi követelmények.
A 11/1992. (III. 5.) AB határozatban az Alkotmánybíróság kifejtette, hogy amíg az elévülési idő folyik, az elévülés elsősorban a bűnüldöző hatóságnak szól, és annak kezében van: a törvény szerint a hatóság félbeszakítással újból megindíthatja a teljes idő folyását, anélkül, hogy az elkövetőnek tudnia kellene erről. A rendes elévülési idő tehát csupán arra az esetre szól, ha közben az elkövető ellen semmilyen büntetőeljárási cselekmény nem történne. Ez azonban nyilván kivételes eset, a jogrend működési hibája. Nincs tehát az elkövetőnek alanyi joga arra, hogy büntethetősége a rendes időn belül biztosan elévüljön, nem számíthat joggal arra, hogy ez alatt nem foganatosítanak ellene semmilyen büntetőeljárási cselekményt. (ABH 1992, 77, 90.)
A fentiek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Btk. 35. § (1) bekezdése nem sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdését, 8. §-ának (1) és (2) bekezdését, valamint 57. § (1) és (3) bekezdését. Ezért a rendelkezés alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.
3. Az indítványozó szerint a Be. 191. § (2) bekezdése második mondatának helytelen – jogalkotási hibán alapuló – megfogalmazása, illetve közvetlenül ennek eredményeként a 197. § (2) bekezdése nem csak bizonytalanságuk, homályosságuk folytán sértik a jogbiztonság elvét, hanem a büntetőeljárás alá vont személyek jogorvoslathoz való jogának korlátozására is lehetőséget adnak.
3.1. Az Alkotmánybíróság nem talált bizonyítékot az indítványozó állítása szerinti, a Legfőbb Ügyészség iránymutatásán (utasítások, körlevelek, főosztályvezető ügyészi iránymutatások és állásfoglalások) alapuló alkotmányellenes ügyészi gyakorlatra. Ennek hiányát, pontosabban az ügyészi jogértelmezés és gyakorlat törvényességét a legfőbb ügyész az Alkotmánybíróság tájékoztatást kérő megkeresésére megerősítette, nem elhallgatva azt sem, hogy az indítványozó konkrét ügyében valóban megtörtént a 191. § (2) bekezdésének téves értelmezése.
Az Alkotmánybíróság is észlelte, hogy a Be. 191. § (2) bekezdés második mondata – jogalkotási hiba következtében – nem csupán a felettes ügyészt, hanem az ügyészt is feljogosítja a megrovást tartalmazó nyomozást megszüntető határozat hatályon kívül helyezésére.
A büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvényben (a továbbiakban: 1973. évi Be.) a nyomozó hatóság is megszüntethette a nyomozást megrovás alkalmazása mellett. Ennek felelt meg a törvény 141. § (2) bekezdés második mondata a nyomozás folytatása körében: „Ha a gyanúsítottat megrovásban részesítették (Btk. 71. §), az ügyész, illetőleg a felettes ügyész a nyomozást megszüntető határozatot hatályon kívül helyezi.” A jogalkotó a Be.-nek a 2002. évi I. törvény 120. § (1) bekezdésében történt kiegészítésekor szó szerint beépítette ezt a rendelkezést, holott a Be. – szemben a korábbi törvénnyel – már nem teszi lehetővé, hogy a nyomozó hatóság megrovást alkalmazzon, ilyen határozat meghozatalára csak az ügyész, így a határozat felülvizsgálatára csak a felettes ügyész jogosult.
Az indítványban támadott szabály tehát – a jogalkotási hiba következtében – megenged olyan értelmezést, hogy a megrovás miatt benyújtott panasz esetén a megrovást alkalmazó ügyész, a panasz felettes ügyészhez történő felterjesztése nélkül, a határozatot hatályon kívül helyezze, és így folytassa a büntetőeljárást. Ilyen értelmezés eredményeképp pedig sérelmet szenved az érdemi jogorvoslathoz való jog, mivel nem történik meg a panasz kétfokú elbírálása.
Erre tekintettel az Alkotmánybíróság megállapította: a Be. 191. § (2) bekezdése második mondatában „az ügyész, illetőleg” szövegrésze sérti a jogbiztonság követelményét.
3.2. Az Alkotmánybíróság kidolgozta és alkalmazza az alkotmányos követelmény meghatározásának gyakorlatát, aminek alapgondolata, hogy lehetőleg kímélje a hatályos jogot. A 38/1993. (VI. 11.) AB határozatban megállapította: „A jogszabály hiányosságának vagy homályosságának alkotmányos következményei többféleképpen is levonhatók. Megsemmisíthető vagy hatályban tartható a vizsgált jogszabály attól függően, hogy annak technikai hiányossága valamely alapjog súlyos sérelmét, vagy a súlyos sérelem veszélyét okozza-e. Ezek a mindent vagy semmit jogkövetkezmények a szorosan vett alkotmány- és normaértelmezésen kívüli, megítéléstől függő és gyakorlati szempont alapján dőlnek el.
(...)
Ha (...) az Alkotmánybíróság a vizsgált jogszabály alkotmányos értelmezéseinek körét határozza meg a normával szembeni alkotmányos követelmények megállapításával, akkor hatályban tartja azt a jogszabályi rendelkezést, amely nem feltétlenül alkotmányellenes; s a normakontroll eredményének következményeit úgy vonja le, hogy nem lép túl az alkotmányossági vizsgálatnak szükségképpen részét képező megállapításokon.” (ABH 1993, 256, 267.)
A jelen ügyben is felmerült az alkotmányos követelmény megállapításának lehetősége, ugyanis a megrovást tartalmazó nyomozást megszüntető határozattal kapcsolatos speciális szabályokat – azaz a Be. 191. § (2) bekezdésének második mondatát és a 197. § (2) bekezdést – együtt alkalmazva a jogorvoslatra vonatkozó általános szabályokkal, különösen pedig a 195. § (4) bekezdéssel, megállapítható, hogy a törvény valójában nem engedi meg a jogorvoslati jog kiüresítését. Ezt erősíti a Be 3. § (3) bekezdése is, amely szerint, ha a törvény kivételt nem tesz, az ügyész határozatai ellen jogorvoslatnak van helye. A Be. nem zárja ki a megrovást tartalmazó nyomozást megszüntető határozat elleni jogorvoslatot, így a panaszt a jogorvoslatra vonatkozó szabályok szerint kell elbírálni.
Az Alkotmánybíróság mégis úgy ítélte meg, hogy a hibás jogalkotás eredményeként született jogszabályszöveg esetében nem elegendő az alkotmányos követelmény megfogalmazása, annak ellenére, hogy a szöveghiba jogértelmezéssel kiküszöbölhető, és erre az ügyészek számára megfelelő iránymutatás is létezik. A normaszöveg ugyanis olyan jogkörrel ruházza fel az első fokon eljáró ügyészt, amellyel valójában nem rendelkezik.
Ezért az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Be. 191. § (2) bekezdés második mondat „az ügyész, illetőleg” szövegrésze az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből következő követelmények sérelme miatt alkotmányellenes, és azt azonnali hatállyal megsemmisítette. A részbeni megsemmisítés miatt megállapította az ezt követően hatályban maradó szöveget.
3.3. A Be. 197. § (2) bekezdést a jogorvoslathoz való jog szempontjából önállóan is vizsgálva, az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a támadott rendelkezés és az Alkotmány 57. § (5) bekezdése között nincs alkotmányjogilag értékelhető összefüggés.
3.3.1. Amint azt az indítványban hivatkozott 3/2007. (II. 13.) AB határozat összefoglalja, „[a]z Alkotmánybíróság értelmezésében az Alkotmány 57. § (5) bekezdésében foglalt jogorvoslathoz való jog olyan alkotmányos alapjog, amely mindenkit megillet, akinek jogát, vagy jogos érdekét a bírói, államigazgatási vagy más hatósági döntés érinti. A jogorvoslathoz való jog tárgyát tekintve a bírói, illetőleg a hatósági döntésekre terjed ki. A jogorvoslathoz való jog tartalma az érdemi határozatok tekintetében a más szervhez vagy a magasabb fórumhoz fordulás lehetősége. A jogorvoslathoz való jog törvényben meghatározottak szerint gyakorolható, ezért az egyes eljárásokban eltérő szabályozás lehetséges. A jogorvoslathoz való jogot kizárólag a jogviták ésszerű időn belüli elbírálásának érdekében és azzal arányosan korlátozhatja – minősített többséggel – a törvényhozó [5/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 27, 31.; 1437/B/1990. AB határozat, ABH 1992, 453, 454.; 513/B/1994. AB határozat, ABH 1994, 731, 733–734.; 22/1995. (III. 31.) AB határozat, ABH 1995, 108, 109–110.; 23/1998. (VI. 9.) AB határozat, ABH 1998, 182, 186.; 24/1999. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1999, 237, 243–246.; 29/1999. (X. 6.) AB határozat, ABH 1999, 294, 297–298.]. Minden jogorvoslat lényegi, immanens eleme a jogorvoslás lehetősége, vagyis a jogorvoslat fogalmilag és szubsztanciálisan tartalmazza a jogsérelem orvosolhatóságát [23/1998. (VI. 9.) AB határozat, ABH 1998, 182, 186.].” (ABH 2007, 107, 111–112.)
3.3.2. A Be. 197. § (2) bekezdése egyáltalán nem korlátozza, és nem is „üresíti ki” a jogorvoslathoz való jogot, csupán a jogorvoslatot elbíráló felettes ügyész döntési jogkörét korlátozza, illetve azt akadályozza meg, hogy a megpanaszolt határozat a bírósági eljárást megelőzően „jogerőre” emelkedjen és végrehajtható legyen.
A megrovást tartalmazó nyomozást megszüntető határozat elleni jogorvoslatot a Be. 195. §-a korlátozás nélkül biztosítja, tehát a nyomozást megszüntető határozatot – az indítványozó állításával ellentétben – a felettes ügyész érdemben bírálja el. Amennyiben a felettes ügyész nem ért egyet az első fokon eljárt ügyész döntésével, mert álláspontja szerint hiányoznak a megrovás alkalmazásának a Btk. 71. §-ában meghatározott feltételei, vagy a nyomozás megszüntetésének egyéb feltételeinek [Be. 190. § (1) bekezdés a)–h) pont] meglétét állapítja meg, úgy a Be. 191. § (2) bekezdése alapján a megrovást alkalmazó nyomozást megszüntető határozatot hatályon kívül helyezi. A panasz elbírálásának következménye ezekben az esetekben a nyomozás más jogcímen való megszüntetése vagy a büntetőeljárás folytatása. Ez utóbbi még nem jelent feltétlenül vádemelést, mert elvileg még sor kerülhet közvetítői eljárásra (Be. 221/A. §) vagy a vádemelés elhalasztására (Be. 222. §).
Amennyiben a felettes ügyész egyetért az első fokon eljárt ügyész döntésével, a gyanúsított panasza valóban a nyomozást megszüntető határozat hatályon kívül helyezéséhez és vádemeléshez, azaz az ügy bíróság elé viteléhez vezet. Ez azonban már meghaladja a jogorvoslathoz való jog hatókörét. A megrovás büntetőjogi szankció alkalmazása a bírósági eljárást megelőző eljárási szakaszban, így a támadott rendelkezés nem az Alkotmány 57. § (5) bekezdésével, hanem az Alkotmánynak a vád bíróság általi elbírálásához való jogot biztosító 57. § (1) bekezdésével és a bíróság igazságszolgáltatási monopóliumát meghatározó 50. § (1) bekezdésével függ össze.
Erre tekintettel az Alkotmánybíróság a Be. 197. § (2) bekezdés alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványi részt elutasította.
A határozat közlésének elrendelése az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 41. §-án alapul.
Alkotmánybírósági ügyszám: 583/B/2007.
1
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás