169/2010. (IX. 23.) AB határozat
169/2010. (IX. 23.) AB határozat1
2010.09.23.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének vizsgálatára és megsemmisítésére, továbbá mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló bírói kezdeményezés alapján meghozta az alábbi
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja: az Alkotmány 2. § (1) bekezdése, továbbá az 57. § (1) és (3) bekezdése alapján alkotmányos követelmény, hogy a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 170. § (1) bekezdés c) pontjának alkalmazásánál az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény 8. § (3) bekezdés második mondatában foglalt rendelkezés nem mellőzhető, amennyiben az ügyvéd tanúként való kihallgatása olyan ténnyel vagy adattal függ össze, amelyről a büntetőeljárásban védőként szerzett tudomást.
2. Az Alkotmánybíróság az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény 8. § (3) bekezdés második mondata alkotmány- ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
3. Az Alkotmánybíróság a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló bírói kezdeményezést visszautasítja.
4. Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 44. § (1) bekezdésével összefüggésben előterjesztett indítványt visszautasítja.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
Indokolás
I.
Az indítványozó Fejér Megyei Bíróság a P. 21.821/2004/36. számú végzésével az előtte lévő eljárást felfüggesztette és az Alkotmánybírósághoz fordult. A Fejér Megyei Bíróság előtt lévő ügyben a felperes (korábban büntetőeljárás terheltje) és a Fővárosi Bíróság (mint I. r), illetve a Legfőbb Ügyészség (mint II. r) alperesek között a felperes személyhez fűződő joga megsértésének megállapítása és más kérelmek alapján folyik polgári eljárás. A felperes arra hivatkozva terjesztett elő keresetet, hogy a büntetőügyben személyiségi jogait és a tisztességes eljáráshoz való jogot is megsértette a bíróság. A felperes több bizonyítási indítvány mellett kezdeményezte a büntetőeljárás egyik vádlottja védőjének tanúként történő meghallgatását a polgári perben. A korábbi vádlott a titoktartás alól az ügyvédet felmentette, az ügyvéd azonban az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény (a továbbiakban: Ütv.) 8. § (3) bekezdés második mondatára hivatkozva nem kívánt vallomást tenni. Az eljáró bíró erre tekintettel felfüggesztette saját eljárását és az Alkotmánybíróságnál az Ütv. 8. § (3) bekezdés második mondata alkotmányossági vizsgálatát kezdeményezte.
Az Ütv. 8. §-a az ügyvédek titoktartási kötelezettségéről rendelkezik, a 8. § (3) bekezdés második mondata értelmében az olyan tényről és adatról, amelyről mint védő szerzett tudomást, az ügyvéd felmentés esetén sem hallgatható ki. Az indítványozó kifejtette, hogy az Ütv. titoktartásra vonatkozó 8. § (3) bekezdés második mondata nincs összhangban a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) szabályaival. Míg a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 81. § (1) bekezdés b) pontja értelmében nem hallgatható ki tanúként a védő arról, amiről védőként szerzett tudomást – a Be.-ben ez abszolút tilalom – addig a Pp. 170. § (1) bekezdés c) pontja szerint az ügyvéd ugyan megtagadhatja a tanúvallomást, ha hivatásánál fogva titoktartásra kötelezett, de vallomásra kötelezhető, ha az érdekelt e kötelezettség alól felmentette. A Pp. alapján tehát a büntetőügyben eljárt védő felmentés esetén polgári ügyben tanúként hallgatható ki. Ilyen helyzet állhat elő, ha a korábbi terhelt kerül felperesi pozícióba például bírói jogkörben okozott kár megtérítése iránti perben. Ilyenkor a kereset bizonyításának egyik eszköze a büntetőeljárás menetéről tudomással bíró személyek, adott esetben az ügyvéd tanúkénti meghallgatása.
Az indítványozó által e körben jelölt másik probléma szerint a Be. 44. § (1) bekezdése értelmében védőként nemcsak ügyvéd, hanem európai közösségi jogász is eljárhat, ugyanakkor az Ütv. 8. § (3) bekezdés második mondata csak az ügyvédet említi.
Kezdeményezte egyrészt az Ütv. 8. § (3) bekezdés második mondata – amely kimondja, hogy az ügyvéd felmentés esetén sem hallgatható ki tanúként – alkotmányellenességének vizsgálatát és megsemmisítését. A bírói kezdeményezés szerint e szabállyal sérül az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében megfogalmazott bíróság előtti egyenlőség és az igazságos tárgyaláshoz való jog, valamint sérül az ügyvédnek felmentést adó személy (korábban terhelt, majd polgári eljárásban fél) Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből eredő önrendelkezési joga, mert a személyét érintő tényekről és adatokról való rendelkezés szabadságát az Ütv. 8. § (3) bekezdése akadályozza. Az indítványozó ugyanakkor utal arra, hogy álláspontja szerint nem jelenti feltétlenül az Alkotmány 57. § (3) bekezdése szerinti védelemhez való jog korlátozását, ha a büntetőeljárásban védőként eljárt személy polgári perben adott esetben tanúként kihallgatható olyan tényre is, amelyről mint védő szerzett tudomást. Ennek azonban az Ütv. 8. § (3) bekezdés második mondata gátját képezi.
Az alkotmánybírósági eljárást kezdeményező bíró másrészt mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítását is kérte. Álláspontja szerint az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe foglalt jogállamiságot és a 20. § (2) bekezdését – amely szerint az országgyűlési képviselők a tevékenységüket a köz érdekében végzik – sértő mulasztás áll fenn, mert az Országgyűlés az Ütv. 8. § (3) bekezdés második mondatát nem hozta összhangban a Pp. vallomástétel akadályaira vonatkozó 170. § (1) bekezdés c) pontjába foglalt rendelkezéssel.
II.
1. Az Alkotmány vonatkozó szabályai:
„2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.
(...)
20. § (2) Az országgyűlési képviselők tevékenységüket a köz érdekében végzik.
(...)
54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.
(...)
57. § (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.
(...)
(3) A büntetőeljárás alá vont személyeket az eljárás minden szakaszában megilleti a védelem joga. A védő nem vonható felelősségre a védelem ellátása során kifejtett véleménye miatt.”
2. Az Ütv.-nek az indítvány benyújtásakor hatályos, az ügyvédi titoktartásra vonatkozó rendelkezései:
„Titoktartási kötelezettség
8. § (1) Az ügyvédet titoktartási kötelezettség terheli minden olyan tényt és adatot illetően, amelyről a hivatásának ellátása során szerzett tudomást. E kötelezettség független az ügyvédi megbízási jogviszony fennállásától, és az ügyvédi működés megszűnése után is fennmarad.
(2) A titoktartási kötelezettség kiterjed az ügyvéd által készített és a birtokában levő egyéb iratra is, ha ez a titoktartás körébe tartozó tényt, adatot tartalmaz. Az ügyvédnél folytatott hatósági vizsgálat során az ügyvéd nem tárhatja fel a megbízójára vonatkozó iratokat és adatokat, de a hatóság eljárását nem akadályozhatja.
(3) A megbízó, a jogutódja és a törvényes képviselője a titoktartási kötelezettség alól felmentést adhat. Az olyan tényről és adatról, amelyről mint védő szerzett tudomást, az ügyvéd és az alkalmazott ügyvéd felmentés esetén sem hallgatható ki tanúként.
(4) A titoktartási kötelezettség az ügyvédi irodákra és alkalmazottaikra, az ügyvédi szervekre, ezek tisztségviselőire és alkalmazottaira megfelelően irányadó.”
3. A Be.-nek az ügyben érintett rendelkezései:
„44. § (1) Védőként meghatalmazás vagy kirendelés alapján ügyvéd, illetőleg külön törvényben foglalt feltételek esetén európai közösségi jogász járhat el.
(...)
(5) Ügyvédjelölt védőként, ügyvéd mellett vagy ügyvéd helyetteseként a megyei bíróság, az ítélőtábla és a Legfelsőbb Bíróság nyilvános ülésén, illetőleg tárgyalásán nem járhat el.
(...)
81. § (1) Nem hallgatható ki tanúként
a) a lelkész, illetőleg az egyházi személy arról, amire a hivatásánál fogva titoktartási kötelezettsége áll fenn,
b) a védő arról, amiről mint védő szerzett tudomást, vagy amit a terhelttel védői minőségében közölt,
c) akitől a testi vagy szellemi állapota miatt nyilvánvalóan nem várható helyes vallomás,
d) a hatósági tanú olyan tényekre, adatokra, körülményekre nézve, amelyre titoktartási kötelezettség terheli, és ez alól a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság nem mentette fel.”
4. A Pp. ügyben irányadó rendelkezései:
„170. § (1) A tanúvallomást megtagadhatja:
a) a felek bármelyikének a 13. § (2) bekezdésében megjelölt hozzátartozója;
b) az, aki a tanúvallomás folytán magát vagy a 13. § (2) bekezdésében megjelölt hozzátartozóját bűncselekmény elkövetésével vádolná, az azzal kapcsolatos kérdésben;
c) az ügyvéd, az orvos és más olyan személy, aki hivatásánál fogva titoktartásra köteles, ha a tanúvallomással titoktartási kötelességét sértené meg, kivéve ha az érdekelt e kötelesség alól felmentette;
d) a jogvitával érintett ügyben lefolytatott közvetítői eljárásban eljárt közvetítő, szakértő;
e) az üzleti titok megtartására köteles személy az olyan kérdésben, amely tekintetében a tanúvallomással titoktartási kötelességét sértené meg.”
III.
Az Alkotmánybíróság a rendelkező részben foglalt döntését az alábbiakkal indokolja:
1. Az Alkotmánybíróság elsőként azt állapította meg, hogy a bírói kezdeményezés benyújtását követően az Ütv. 8. §-a módosult. A vizsgálni kért 8. § (3) bekezdés második mondata a kezdeményezés benyújtásakor a következőképpen rendelkezett: „Az olyan tényről és adatról, amelyről mint védő szerzett tudomást, az ügyvéd és az alkalmazott ügyvéd felmentés esetén sem hallgatható ki tanúként.” A jogügyletek biztonságának erősítése érdekében szükséges törvénymódosításokról szóló 2007. évi LXIV. törvény 65. § (1) bekezdése az Ütv. 8. § (3) bekezdés második mondatából az „és az alkalmazott ügyvéd” szövegrészt hatályon kívül helyezte. Bár e módosítás az indítványozó által vizsgálni kért alkotmányossági probléma érdemét nem érinti, az Alkotmánybíróság az elbírálásnál az indítvány benyújtásakor hatályos szöveget vette figyelembe. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint ugyanis a konkrét normakontroll két esetében, az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 38. § (1) bekezdése szerinti bírói kezdeményezés és az Abtv. 48. § szerinti alkotmányjogi panasz hatáskörben az indítvány benyújtásakor hatályos – és alkalmazás alá eső – normát kell figyelembe venni, függetlenül attól, hogy a jogszabályi rendelkezés módosult, vagy a jogalkotó azt hatályon kívül helyezte. [Lásd: 335/B/1990. AB végzés, ABH 1990, 261.; 10/1992. (II. 25.) AB határozat, ABH 1992, 76.; 1472/B/1996. AB végzés, ABH 1997, 953.; 160/B/1996. AB határozat, ABH 1999, 875, 876.; 1378/B/1996. AB határozat, ABH 2001, 1609, 1610.; 418/B/1997. AB határozat, ABH 2002, 1627, 1629.]
2. Az indítványozó kérelme az Ütv. 8. § (3) bekezdés második mondata alkotmányellenességének vizsgálatára és megsemmisítésére irányult. E szabály értelmében az olyan tényről és adatról, amelyről mint védő szerzett tudomást, az ügyvéd és az alkalmazott ügyvéd felmentés esetén sem hallgatható ki tanúként. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint e szabály (adott esetben) az ügyvédi hivatás lényeges garanciája. Az ügyvédi hivatást illetően az Alkotmánybíróság a 22/1994. (IV. 16.) AB határozatában rámutatott: „[A]z ügyvédi foglalkozás elsősorban az igazságszolgáltatáshoz és a jogalkalmazáshoz kapcsolódó tevékenység. Az igazságszolgáltatásban védőként vagy jogi képviselőként való közreműködése alkotmányos követelmény és az eljárási törvények kötelező előírása. Az ügyvéd (a jogi képviselő) eljárásjogi státusát és helyzetét törvény szabályozza, eljárásbeli jogait és kötelességeit ugyancsak törvény írja elő. Az ügyvéd tevékenységét és feladatait tehát nem lehet önmagában megítélni és önmagában szabályozni, hanem csak annak az eljárásjogi rendszernek függvényében, amelyben tevékenysége, feladata magának a rendszernek része, és amely rendszerből, a rendszer munkamegosztásából következik a foglalkozás sajátképpenisége. A foglalkozás sajátossága tehát az igazságszolgáltatás és jogalkalmazás rendszeréből folyik azon túl, hogy az igazságszolgáltatáshoz és jogalkalmazáshoz kapcsolódik. Az ügyvédi foglalkozásgyakorlás szabályai közjogi tartalmú, illetve vonatkozású normák.” (ABH 1994, 127, 130–131.)
Az ügyvéd titoktartási kötelezettségének az ügyvéd védői tevékenységével – s ezáltal az Alkotmány 57. § (3) bekezdésbe foglalt védelemhez való joggal – összefüggő garanciák szempontjából is kiemelt szerepe van. Az ügyvéd védői tevékenységének elválaszthatatlan része a közte és ügyfele közötti bizalmi viszony. E bizalmi viszony az ügyvéd titoktartási kötelezettségén alapul. A titoktartási kötelezettség elsősorban az ügyvédi tevékenységet védi, de ezáltal a védelemhez való jog érvényesítésének is alkotmányi biztosítéka. A 31/2003. (VI. 4.) AB határozat értelmében: „Az Alkotmánybíróság szerint az ügyvédet, a közjegyzőt, az egyházi személyt foglalkozásuk szabályainál fogva titoktartási kötelezettség terheli. Ez a titoktartási kötelezettség működésük megszűnése után is fennmarad. A titoktartási kötelezettség a megbízó, a fél, az egyházi személlyel kapcsolatban álló polgár adataira, az említett hivatás gyakorlása során megismert tényekre vonatkozik. Megállapítható az is, hogy a titoktartási kötelezettség mellett e személyek másokkal össze nem hasonlítható közbizalmi tisztséget is betöltenek” (ABH 2003, 352, 368.).
A 8/2004. (III. 25.) AB határozatban pedig az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy önmagában még a titokvédelem szempontjából speciális megítélés alá eső nemzetbiztonsági érdek sem indokolhatja a titoktartási kötelezettséggel eljáró ügyvédnek az eljárásból való kizárását (ABH 2004, 144, 157.).
Az Ütv. 8. § (2) bekezdése értelmében „[a] titoktartási kötelezettség kiterjed az ügyvéd által készített és a birtokában levő egyéb iratra is, ha ez a titoktartás körébe tartozó tényt, adatot tartalmaz. Az ügyvédnél folytatott hatósági vizsgálat során az ügyvéd nem tárhatja fel a megbízójára vonatkozó iratokat és adatokat, de a hatóság eljárását nem akadályozhatja.”
Mindezek alapján megállapítható, hogy az Alkotmány 57. § (3) bekezdésbe foglalt védelemhez való jog szoros összefüggésben áll a védői jogállással, amelynek része az ügyvédi titoktartási kötelezettség.
2.1. Az Ütv. 8. § (3) bekezdése, mint az ügyvédi tevékenységre vonatkozó anyagi jogi szabály úgy rendelkezik, hogy: „A megbízó, a jogutódja és a törvényes képviselője a titoktartási kötelezettség alól felmentést adhat. Az olyan tényről és adatról, amelyről mint védő szerzett tudomást, az ügyvéd és az alkalmazott ügyvéd felmentés esetén sem hallgatható ki tanúként.” E törvényi szakaszhoz kapcsolódó indokolás szerint: „A büntetőeljárásban a védő önálló státust tölt be, eljárási cselekményei függetlenek a védencétől, ezért nincs olyan személy, aki felmenthesse őt a védőként megismert tények és adatok titoktartása alól. Az ügyvéd ezért az ilyen adatokról és tényekről nem hallgatható ki tanúként, ez a szabály megakadályozza a vádlott esetleges olyan befolyásolását is, amelynek hatására a felmentést megadná a védőnek.”
Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az Ütv. 8. § (3) bekezdés második mondatában meghatározottak nem állnak ellentétben az Alkotmány 57. § (1) bekezdésével, sőt az Alkotmány 57. § (1) és (3) bekezdéseibe foglalt tisztességes eljáráshoz való jog és ezzel összefüggésben a védelemhez való jog érvényesülését segítik elő. Az Alkotmány 57. § (1) bekezdése a tisztességes eljáráshoz való jogot fogalmazza meg a pártatlan bírósághoz való jog és a bíróság előtti egyenlőség követelményével. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az Ütv. 8. § (3) bekezdésébe foglalt ügyvédi titoktartási kötelezettség nem sérti a tisztességes eljáráshoz való jogot, s az ahhoz kapcsolódó alkotmányos előírásokat sem. A védelemhez való jog garanciái, részei az eljárás tisztességes voltának. Az Alkotmánybíróság az 1320/B/1993. AB határozatában megállapította: „Az Alkotmány 57. § (3) bekezdése szerint a büntetőeljárás alá vont személyeket az eljárás minden szakaszában megilleti a védelem joga. A védő nem vonható felelősségre a védelem ellátása során kifejtett véleménye miatt.
A védelemhez való alkotmányos alapjog egyrészt a büntetőeljárás alá vont személy saját eljárási jogosítványaiban és a védő igénybevételéhez való jogban, másrészt a védő jogállásában realizálódik. A védő a büntetőeljárás önálló perbeli személye, jogai nem átruházott jogok, hanem a büntetőeljárás alá vont személy objektív érdekét szolgáló, de önálló eljárási jogosítványok. A védő jogai is alkotmányos védelem alatt állnak ...” E határozat kitért arra is, hogy amikor a büntetőeljárás során a védelem kötelező, az eljárás alá vont személy döntését maga a védőkirendelés intézménye is korlátozhatja (ABH 1995, 684–686.).
Az Alkotmánybíróság megítélése szerint büntetőeljárásban a védő önálló eljárási státusából egyenesen következik, hogy titoktartási kötelezettsége sem függhet a terhelt akaratától.
Az ügyvédek védői tevékenységének lényegi eleme az ügyvédi titoktartási kötelezettség, amely az eljárás befejezését követően is fennáll. Az Ütv. 8. § (3) bekezdés második mondata az ügyvédi hivatás egészét átfogóan rendelkezik úgy, hogy az ügyvéd tanúként e titkokat illetően nem hallgatható ki. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint e szabály az Alkotmány 57. § (1) és (3) bekezdéseibe foglaltak törvényi részletezésének tekinthető.
2.2. Az indítványozó azt is felvetette, hogy sérti a (terheltből később felperessé vált) személy emberi méltóságából származó önrendelkezési jogát az Ütv. 8. § (3) bekezdés második mondata, mert kizárja, hogy ügyvédet polgári perben tanúként lehessen meghallgatni (megadva a felmentést a titoktartás alól). Az Alkotmánybíróság az önrendelkezéshez való jogot az emberi méltósághoz való jog személyiségvédelmi funkciójából vezette le, az önrendelkezési jognak része polgári ügyekben a fél rendelkezési joga. [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 59, 67.] Az önrendelkezési jog nem korlátozhatatlan jog, a szükségesség és az arányosság szempontjai szerint korlátozható [30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992, 167, 171.]. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint polgári perekben a fél (az érdekelt) önrendelkezési jogának szükséges korlátozása, hogy az nem terjedhet ki az ügyvéd tanúvallomásra kötelezésére olyan tény vagy adat vonatkozásában, amelyről, mint védő szerzett tudomást büntetőügyben. A szabályozás ebből a körből az érdekelt polgári perben fennálló önrendelkezési jogát lényegében kizárja. Ez a kizárás azonban arányosnak tekinthető, mivel az ügyvédi titoktartási kötelezettséghez (a védelemhez való jogból és a tisztességes eljáráshoz való jogból következően) nagyobb érdek fűződik, mint ahhoz, hogy polgári ügyben a fél (az érdekelt, korábban a terhelt) a különböző bizonyítási eszközök mellé, az ügyvédet is tanúvallomásra kötelezhesse. Ezért az Ütv. 8. § (3) bekezdés második mondata az Alkotmány 54. § (1) bekezdését ebben a vonatkozásban sem sérti.
A fenti indokok alapján az Alkotmánybíróság az Ütv. 8. § (3) bekezdés második mondata alkotmányellenességét az Alkotmány 57. § (1) és (3) bekezdése és 54. § (1) bekezdése alapján nem állapította meg, ezért e törvényi rendelkezés megsemmisítésére irányuló kérelmet elutasította.
3. Az indítványozó mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség vizsgálatát is kezdeményezte. Véleménye, hogy az Alkotmány 2. § (1) bekezdését és 20. § (2) bekezdését sértő mulasztás áll fenn, mert az Országgyűlés az Ütv. 8. § (3) bekezdés második mondatát nem hozta összhangba a Pp. vallomástétel akadályaira vonatkozó 170. § (1) bekezdés c) pontjába foglalt rendelkezéssel.
Az Alkotmánybíróság már több határozatában értelmezte az Abtv.-nek a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására vonatkozó rendelkezéseit. Az 540/B/1997. AB határozatban egyebek között úgy foglalt állást, hogy a bírósági eljárás felfüggesztése mellett a bíró jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatát, az Abtv. 1. § b) pontja szerinti eljárást kezdeményezheti.
Az Abtv. 38. §-a nem jogosítja fel a bírót arra, hogy ebben a minőségében az előtte folyamatban lévő eljárás felfüggesztése mellett mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megszüntetését, az Abtv. 1. § e) pontja szerinti eljárást kezdeményezze. (ABH 1999, 584, 585.)
Mivel az indítványt ebben a részében nem jogosult terjesztette elő, az Alkotmánybíróság az indítvány e részét visszautasította.
4. A polgári eljárásra vonatkozóan a Pp. 170. § (1) bekezdés c) pontja rendelkezik, amelynek értelmében a tanúvallomást megtagadhatja az ügyvéd, az orvos és más olyan személy, aki hivatásánál fogva titoktartásra köteles, ha a tanúvallomással titoktartási kötelességét sértené meg, kivéve, ha az érdekelt e kötelesség alól felmentette. E szabály alapján az ügyvéd nem tagadhatja meg a tanúvallomást, ha az érdekelt az ügyvédi titoktartási kötelezettség alól felmentette: az ügyvéd polgári eljárásban tanúként hallgatható ki.
Polgári perekben a tanú eljárási pozícióját foglalta össze a 75/1995. (XII. 21.) AB határozat. E szerint: „A polgári eljárásban a tanú az a személy, aki mint személyi bizonyítási eszköz a bizonyítandó tényekről rendelkezik tudomással, és azokról tesz vallomást a bíróság előtt (Pp. 167. §). A tanú vallomása mint bizonyíték [Pp. 166. § (1) bekezdése] a tanú tudomáskijelentését tartalmazza azokról a tényekről, amelyek az eljárás szempontjából relevánsak.
A tanúnak mint bizonyítási eszköznek a polgári eljárásban további lényegi eleme, hogy a tanú megtörtént tényekről számol be a bíróság előtt. Vagyis a tanúbizonyítás tárgya csak olyan tény, körülmény lehet, amelyről a tanúnak tudomása van. A tanú mint személyi jellegű bizonyítási eszköz éppen tudomáskijelentése által válik az eljárásban bizonyító ténnyé, azaz a tanú a Pp. 167. § és következő §-ai alapján vallomása által minősül perbeli bizonyítéknak. Ezenkívül a tanú csak a birtokában levő okirat rendelkezésre bocsátására köteles (Pp. 174. §). A tanúzási kötelezettség tehát vallomástételre (okiratbemutatásra) irányul, a Pp.-nek a tanúzási képességgel és a tanú kihallgatásával kapcsolatos szabályai szerint a tanú kizárólagosan vallomása, azaz tudomáskijelentése (okiratbemutatása) által minősül bizonyítási eszköznek, a bizonyítandó tények tekintetében pedig egyedül vallomása (a birtokában levő okirat) tekinthető bizonyítéknak.” (ABH 1995, 379.)
Mindezeket figyelembe véve polgári perben az ügyvédnek – ha az érdekelt felmentette – tanúvallomástételi és okiratbemutatási kötelezettsége keletkezhet azokkal az ügyekkel kapcsolatban is, amelyekben az ügyvéd büntetőeljárás során, mint védő járt el. Ugyanakkor megállapítható, hogy a Be.-ben abszolút tilalomként van jelen, hogy a védő nem hallgatható ki tanúként arról, amiről mint védő szerzett tudomást, vagy amit a terhelttel védői minőségében közölt, s e szabály alkotmányos védelem alatt áll. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a büntetőeljárás keretében szabályozott (előírt) abszolút tilalom érvényesülést kíván a büntetőeljárás lezárását követően is. Nemcsak azért, mert az ügyvédi titoktartási kötelezettség a megbízási jogviszony, vagy magának az ügyvédi működésnek a megszünte után is fennmarad [8. § (1) bekezdés], hanem azért, mert megszünne a tilalom – Alkotmány 57. § (1) és (3) bekezdéséből is következő – abszolút jellege az ügyvéd esetleges későbbi tanúzásra kötelezésével. Mindez oda vezethet, hogy az ügyvéd polgári eljárásban történt vallomástétele visszahatna a büntetőeljárásra; adott esetben perújításra, vagy akár további büntetőfeljelentések és újabb eljárások megindítására vezetne. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint tehát az ügyvédi titoktartási kötelezettség büntetőeljárási tartalma érvényesülést kíván polgári eljárás során is, ha az ügyvéd tanúként való kihallgatása olyan ténnyel vagy adattal függ össze, amelyről a büntetőeljárásban védőként szerzett tudomást. Ez következik az Alkotmány 57. § (1) bekezdésébe foglalt tisztességes eljáráshoz való jogból és az Alkotmány 57. § (3) bekezdéséből eredő védelemhez való jogból egyaránt. A Pp. 170. § (1) bekezdés c) pontja azonban nincs tekintettel e körülményre – nem kellően differenciált az ügyvéd korábbi (büntető, polgári) perbeli szereplése tekintetében – s az érdekelt felmentése esetén az ügyvéd tanúvallomásra kötelezhető minden olyan (akár büntetőeljárás során keletkezett) tényről és adatról, amely az ügyvédi titoktartási kötelezettség alá tartozik. A Pp. és a Be. viszonyában mindez az Alkotmány 2. § (1) bekezdés szerinti jogbiztonságot is sérti, mivel a Pp. 170. § (1) bekezdés c) pontja büntetőeljárással összefüggő alkalmazási körében a Be. 81. § (1) bekezdés b) pontjába foglalt abszolút tilalmat (amelyben alappal bízhat minden eljárásban részt vevő) viszonylagossá teszi.
Az Alkotmánybíróság a 38/1993. (VI. 11.) AB határozatában megállapította: „Az Alkotmánybíróságnak a jogszabály alkotmányossági vizsgálata során az Alkotmány értelmezésével meg kell állapítania, hogy az adott jogszabályi rendelkezés tárgyában melyek az alkotmányos követelmények. A jogszabály alkotmányos, ha ezeknek megfelel. A megfelelés megállapítása logikailag elkerülhetetlenné teszi azonban a vizsgált jogszabály értelmezését is. Az Alkotmánybíróság mindig az Alkotmány és a vizsgált jogszabály egymásra tekintettel értelmezett megfelelését vagy ellentétét állapítja meg. A norma alkotmányosságának megállapítása egyben a norma alkotmányos értelmezéseinek tartományát is kijelöli: a norma mindazokban az értelmezéseiben alkotmányos, amelyek az adott ügyben megállapított alkotmányi követelményeknek megfelelnek. Ha a jogszabályi rendelkezés alkotmányossága éppen a szabályozás hiányossága vagy homályossága miatt kérdéses, az Alkotmánybíróság kifejezetten is megállapíthatja az alkotmányos értelmezés tartományát, meghatározhatja azokat az alkotmányos követelményeket, amelyeknek a norma értelmezéseinek meg kell felelniük.” (ABH 256, 266.)
A fentiekben az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Pp. 170. § (1) bekezdés c) pontjában lehetővé tett felmentés az ügyvédet polgári perekben tanúvallomásra kötelezné olyan esetben is, amely a Be. 81. § (1) bekezdés b) pontjába foglalt abszolút tilalom hatálya alá esik. Az Ütv. 8. § (3) bekezdés második mondata épp ezen esetek megakadályozására vonatkoztatható, ezért az Alkotmánybíróság alkotmányos követelményt állapított meg a norma alkalmazására irányadóan. E szerint az Alkotmány 57. § (1) és (3) bekezdése alapján alkotmányos követelmény, hogy a Pp. 170. § (1) bekezdés c) pontjának alkalmazásánál az Ütv. 8. § (3) bekezdés második mondatában foglalt rendelkezés nem mellőzhető, amennyiben az ügyvéd tanúként való kihallgatása olyan ténnyel vagy adattal függ össze, amelyről a büntetőeljárásban védőként szerzett tudomást.
5. Az indítványozó utalt arra is, hogy a Be. 44. § (1) bekezdése alapján védőként nemcsak ügyvéd, hanem külön törvényben foglalt feltételek esetén európai közösségi jogász is eljárhat. Az indítványozó ezzel összefüggésben nem terjesztett elő határozott kérelmet.
Az Alkotmánybíróság már több határozatában kifejtette: az Abtv. 22. § (2) bekezdése értelmében az indítványban meg kell jelölni a kérelem alapjául szolgáló okot. Nem elegendő az Alkotmány egyes rendelkezéseire hivatkozni: az indítványban meg kell indokolni, hogy az Alkotmány egyes felhívott rendelkezéseit a felülvizsgálni kért jogszabály miért és mennyiben sérti [654/H/1999. AB végzés, ABH 2001, 1645.; 472/B/2000. AB végzés, ABH 2001, 1655.; 494/B/2002. AB végzés, ABH 2002, 1783.]. Mindezeken túlmenően az Abtv. 37. §-a szerint az alkotmányellenesség utólagos megállapítását kezdeményező indítványban javasolni kell a jogszabály teljes vagy részbeni megsemmisítését.
Mivel az indítvány a Be. 44. § (1) bekezdése vonatkozásában nem jelöl meg az Alkotmány valamely rendelkezésének a felhívásával konkrét okot, amelynek alapján annak vizsgálatát kéri, ezért az Alkotmánybíróság ezt az indítványt érdemi vizsgálat nélkül visszautasította.
Az Alkotmánybíróság határozatának a Magyar Közlönyben való közzétételét az ügy jelentőségére tekintettel rendelte el.
Alkotmánybírósági ügyszám: 1145/B/2006.
1
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás