53/2009. (V. 6.) AB határozat
53/2009. (V. 6.) AB határozat1
2009.05.06.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság a köztársasági elnöknek az Országgyűlés által elfogadott, de még ki nem hirdetett törvény alkotmányellenességének előzetes vizsgálatára irányuló indítványa tárgyában – dr. Bragyova András és dr. Kiss László alkotmánybírók különvéleményével – meghozta az alábbi
határozatot:
Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a hozzátartozók közötti erőszak miatt alkalmazható távoltartásról szóló, az Országgyűlés 2008. december 15-ei ülésnapján elfogadott törvény 1. § (1) és (5) bekezdése alkotmányellenes.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
A köztársasági elnök az Alkotmány 26. § (4) bekezdése alapján az Alkotmánybírósághoz fordult és kérte az Országgyűlés által 2008. december 15-ei ülésnapján elfogadott, a hozzátartozók közötti erőszak miatt alkalmazható távoltartásról szóló törvény (a továbbiakban: Törvény) egyes rendelkezései alkotmányellenességének előzetes vizsgálatát. A köztársasági elnök a kihirdetésre megküldött törvény 1. § (1) és (5) bekezdése alkotmányellenességének megállapítását az Alkotmány 55. § (1) bekezdésének, 58. § (1) bekezdésének és 13. § (1) bekezdésének sérelme miatt kezdeményezte, különös tekintettel arra, hogy a vizsgálni kért rendelkezések fogalomhasználata túl széles [így az Alkotmány 2. § (1) bekezdésből eredő jogbiztonsági követelményekkel sincs összhangban].
Az indítványozó kifejtette, hogy a magyar jogban a távoltartás intézményét a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 138/A–139. §-ai szabályozzák. Az Országgyűlés által elfogadott, de még ki nem hirdetett Törvény a távoltartatás alkalmazásának további lehetőségeit tartalmazza: felhatalmazza a rendőrséget ideiglenes megelőző távoltartás, illetve a polgári eljárásban a bíróságot megelőző távoltartás elrendelésére.
A köztársasági elnök alkotmányossági érvei szerint az Alkotmánybíróság gyakorlatában az Alkotmány 55. § (1) bekezdésébe foglalt személyes szabadsághoz való jog, valamint az 58. § (1) bekezdésben biztosított mozgásszabadság és tartózkodási hely szabad megválasztásához való jog szorosan összetartozó jogok. Ugyanígy egymásra vonatkoztatva értelmezhető az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában 1950. november 4-én kelt Egyezmény (a továbbiakban: Európai Egyezmény) 5. cikkébe foglalt személyes szabadsághoz való jog és az Európai Egyezmény 4. Kiegészítő Jegyzőkönyve 2. cikke szerinti mozgásszabadság is. A személyes szabadság maga is garantálja a fizikai mozgás szabadságát. A Törvény által szabályozott távoltartás intézménye ezen alapjogokat korlátozza, ezért meg kell felelnie az Alkotmány 8. § (2) bekezdésébe foglalt alapjog-korlátozási kritériumoknak, ezen belül a legenyhébb eszköz elvének. Az indítványozó utal arra, hogy a Törvény szerinti távoltartás a testi integritáshoz való jog, a lelki egészség és emberi méltóság védelmét szolgálja. A magánszemélyek testi integritásának védelme – az Európai Egyezmény 8. cikke alkalmazása alapján is – kiterjed a családon belüli erőszak megakadályozására. Az alapjog-korlátozásra figyelemmel alkotmányossági szempontból ugyanakkor aggályos, hogy a Törvény vizsgálni kért 1. § (1) bekezdése és 1. § (5) bekezdése az erőszak fogalmát, és a hozzátartozó fogalmát nem határozza meg egyértelműen az alábbiak szerint:
A Törvény nem követeli meg bűncselekmény elkövetésének gyanúját a távoltartás elrendeléséhez, sőt az erőszak fogalmát részben értelmezhetetlen módon határozza meg, részben pedig túl szélesen. (Erőszaknak minősíti például a szexuális önrendelkezést rendszeresen, ismétlődő jelleggel veszélyeztető mulasztást is.) A Törvény értelmében a bántalmazót – a Törvény 1. § (1) bekezdésében definiált – erőszak miatt ideiglenes megelőző távoltartás címén 72 órára, illetve megelőző távoltartás során 30 napra az ingatlan elhagyására lehet kötelezni. Az indítványozó szerint – tekintettel az erőszak fogalmának túl tág voltára is – ez az alapjog-korlátozás aránytalanságot eredményez.
Szintén aránytalanságot okoz, hogy a Törvény 1. § (5) bekezdése a hozzátartozó fogalmát kitágítja, az 1. § (1) bekezdése szerinti erőszakot el lehet követni „együttélés nélkül bensőséges kapcsolatban álló személy” sérelmére is (így a saját otthon használatának a megtiltása a bensőséges kapcsolatban álló személy elleni erőszak esetén is alkalmazható). Az indítványozó úgy véli, hogy a hozzátartozói fogalommeghatározás által túl tág az a személyi kör, akit a távoltartás érinthet.
Az indítványozó végül felveti, hogy a Törvény 1. § (1) és (5) bekezdéseiben található fogalmak pontatlansága az Alkotmány 13. §-ába foglalt tulajdonhoz való jog sérelmét is eredményezheti. A bántalmazóval szemben az ideiglenes megelőző távoltartás és a távoltartás attól függetlenül alkalmazható, hogy ő a közösen használt ingatlan tulajdonosa-e vagy sem, ami még önmagában – a testi integritáshoz való jog védelme miatt – elfogadható, de a parttalanul tág és részben értelmezhetetlen fogalmak által elrendelhető távoltartás a tulajdonjog aránytalan korlátozását eredményezi.
II.
1. Az Alkotmány érintett rendelkezései szerint:
„2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.
(...)
8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
(2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.
(...)
55. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra, senkit sem lehet szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott okokból és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani.
(...)
58. § (1) Mindenkit, aki törvényesen tartózkodik Magyarország területén – törvényben meghatározott esetek kivételével – megillet a szabad mozgás és a tartózkodási hely szabad megválasztásának joga, beleértve a lakóhely vagy az ország elhagyásához való jogot is.
(...)
59. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkit megillet a jóhírnévhez, a magánlakás sérthetetlenségéhez, valamint a magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog.”
2. A Törvény I. Fejezetének „Értelmező rendelkezések” címet viselő 1. §-a szerint:
„(1) Hozzátartozók közötti erőszaknak minősül a bántalmazó által a bántalmazott sérelmére megvalósított, a méltóságot, az életet, a szexuális önrendelkezéshez való jogot, továbbá a testi és lelki egészséget súlyosan és közvetlenül, vagy rendszeresen, ismétlődő jelleggel veszélyeztető tevékenység, vagy mulasztás (a továbbiakban: hozzátartozók közötti erőszak).
(2) Bántalmazott az a hozzátartozó, akinek a sérelmére a hozzátartozók közötti erőszakot megvalósítják.
(3) Bántalmazó az a cselekvőképes hozzátartozó, aki a hozzátartozók közötti erőszakot megvalósítja, vagy akire tekintettel a hozzátartozók közötti erőszakot más megvalósítja, feltéve, hogy ezzel a bántalmazó egyetért.
(4) E törvény alkalmazásával gyermeknek kell tekinteni a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 12. §-a szerinti kiskorút.
(5) E törvény alkalmazásában hozzátartozónak kell tekinteni a Ptk. 685. §-a b) pontjában meghatározott közeli hozzátartozókat és hozzátartozókat, valamint a volt házastársat, a volt élettársat, a volt jegyest, a gondnokot, a gondnokoltat, a gyámot, a gyámoltat, továbbá együttélés nélkül bensőséges kapcsolatban álló személyt e kapcsolat fennállása alatt vagy után.
(6) E törvény alkalmazásában a napokban megállapított határidő folyamatosságot jelent.”
III.
1.1. A családon belüli erőszak elleni fellépést (illetve ennek eszközrendszerét) először a nők hátrányos megkülönböztetésével és a nők elleni erőszak megszüntetésével foglalkozó nemzetközi dokumentumok érintették. Egyik ilyen első dokumentum, az ENSZ Közgyűlése által 1979. december 18-án New Yorkban elfogadott, a nőkkel szembeni diszkrimináció minden formájának felszámolásáról szóló Egyezmény (ENSZ CEDAW Egyezmény), amelyet a belső jogba az 1982. évi 10. tvr. hirdetett ki. Az ENSZ CEDAW Egyezmény definiálta a nők elleni diszkrimináció fogalmát (I. rész I. cikk), illetve a jogalkotásra vonatkozó ajánlásokat tett. Így többek között szorgalmazta a férfiak és nők egyenlőségének alkotmányba iktatását, illetve állami kötelezettséget arra, hogy: „megfelelő jogszabályokat és más intézkedéseket fogadnak el, ideértve – szükség esetén – a szankciókat is, a nőkkel szembeni mindenfajta megkülönböztetés megtiltása végett” [I. rész 2. a) b) pont]. Az Egyezmény létrehozta a nőkkel szembeni erőszak felszámolásával foglalkozó CEDAW Bizottságot, amely több ajánlást fogalmazott meg e tárgyban.
A családon belüli erőszak megelőzése szempontjából kiemelendő az ENSZ Közgyűlése által 1993. december 20-án New Yorkban elfogadott a nők elleni erőszak felszámolásáról szóló Nyilatkozat (az ENSZ Közgyűlés 48/104. számú határozatával kihirdetett Nyilatkozat). A Nyilatkozat a nők elleni erőszakhoz sorolja a családon belüli tettleges, lelki és szexuális erőszakot. A Nyilatkozat jelentősége abban áll, hogy korábban jobbára a magánszféra körébe sorolt cselekményeket közügynek tekinti. A Nyilatkozat az államok kötelezettségévé teszi, hogy igazgatási, polgári jogi és büntetőjogi szankciókat alkossanak a nők elleni erőszakos cselekmények megelőzésére; jogalkotás útján is gondoskodni kell arról, hogy a nők ne válhassanak újra áldozattá; kimondta végül, hogy a családon belüli erőszakról statisztikát kell készíteni és nyilvánosságra kell hozni.
Az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsa Emberi Jogi Bizottsága – a családon belüli erőszak kezelésére vonatkozóan 1996-ban – ún. „jogalkotási modellt” mutatott be. A modell – azon túl, hogy fogalommeghatározásokkal igyekszik segíteni (az egységes fellépés felé terelni) a jogalkotási törekvéseket – kifejezetten szól az ún. „ideiglenes korlátozó végzésről” és a „védelmi végzésről”. Ezek a jogintézmények már a bántalmazó távoltartását célozták meg annak a törekvésnek a jegyében, hogy az elkövetőt adott esetben a családi otthon elhagyására is kötelezni lehessen.
A nőkkel szembeni hátrányos megkülönböztetés minden formájának kiküszöböléséről szóló, 1979. december 18-án, New Yorkban elfogadott Egyezmény Kiegészítő Jegyzőkönyvét a 2001. évi LX. törvény hirdetette ki. A Jegyzőkönyv részes államai – így Magyarország is – elismerték a Nőkkel Szembeni Hátrányos Megkülönböztetés Kiküszöbölésével Foglalkozó Bizottság illetékességét a Jegyzőkönyv 2. cikke szerint benyújtható egyéni panasz esetén.
Mindezek mellett meg kell említeni a gyermekek jogaival kapcsolatos ENSZ Egyezményt (a Gyermek jogairól szóló, New Yorkban, 1989. november 20-án kelt Egyezményt), amelyek a gyermekek egészséges fejlődése szempontjából közelítenek az erőszak felszámolásának szükségességéhez.
1.2. Nemcsak az ENSZ, hanem az Európa Tanács keretei között is számos dokumentum született a családon belüli erőszak elleni fellépés tárgyában. Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának 1985. évi 4. számú Ajánlása a „családon belüli erőszakról” címet viseli. Az Ajánlás kiemeli, hogy fel kell hívni a figyelmet a családon belüli erőszak nagyságrendjére, komolyságára és jellegzetességeire. Konkrét intézkedési javaslatokat fogalmaz meg: szolgáltatásokat kell létrehozni az áldozatok biztonsága érdekében, ugyanakkor az elkövetők számára rehabilitációs programokat kell kialakítani. Védelmet kell biztosítani a családon belüli erőszak ügyeiben tanúskodóknak, illetve kifejezi azt az igényt, hogy az ilyen ügyekkel foglalkozó nyomozó hatóság, vádhatóság és bíróság részéről különleges szakértelemmel rendelkező személyek járjanak el.
1992-ben az Európa Tanács felállította a nők és a férfiak közötti egyenlőséggel foglalkozó bizottságot (CDEG), amely demonstrálta, hogy az egyenlőség minden területen való biztosítása prioritásnak minősül az Európa Tanács számára.
Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1450 (2000) számú Ajánlása a nők elleni erőszak Európában címmel jelent meg. Az Ajánlás a nők elleni erőszak minden formájának a felszámolását tűzte céljául, a Közgyűlés a Miniszteri Bizottságnak (e tárgyat érintően) azt az ajánlást tette, hogy dolgozzon ki egy olyan programot, amelynek célja – többek között – a családon belüli erőszak valamennyi formája megtiltásának bevezetése a jogrendszerekbe; s „a nők számára nagyobb védelem biztosítása, például olyan rendelkezésekkel, amelyek megtiltják az erőszakos férj számára a közös lakásba való belépést, és olyan intézkedésekkel, melyek célja a büntetések és ítéletek megfelelő módon való végrehajtása.”
Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának 2002. évi 5. számú Ajánlása átfogó programot tartalmaz (a jogalkotási feladatoktól, a média szerepén át, a különböző jogági szankciók alkalmazásáig) a nők elleni erőszak különböző megnyilvánulásainak felszámolása érdekében. A családon belüli erőszak vonatkozásában az Ajánlás hangsúlyt helyez az „intervenciós programokra” az erőszak elkövetői számára; feladattá teszi a családon belüli erőszak valamennyi formájának büntetendővé nyilvánítását; intézkedések megfontolását annak érdekében, hogy:
– „a rendőrség beléphessen a veszélyeztetett személy lakásába, őrizetbe vegye az elkövetőt és biztosítsa, hogy az illető megjelenik a bíróság előtt;”
– „a bíróság – az áldozatok védelmét célzó ideiglenes intézkedésként – megtilthassa az elkövető számára, hogy az áldozattal kapcsolatba lépjen, vele kommunikáljon, vagy a közelébe menjen, hogy bizonyos meghatározott területen tartózkodjon vagy oda belépjen;” ...
Az Ajánlás továbbá hangsúlyt helyez a civil (nem-kormányzati) szervezetek bevonására a családon belüli erőszak problémájának kezelésére.
Az Európa Tanács legutóbbi 2008 szeptemberében kelt összefoglaló jelentése újra nyomatékosítja, hogy a nők elleni erőszak, azon belüli a családon belüli erőszak elleni fellépés az emberi jogok védelmében tett intézkedés. (Európa Tanács keretében felállított munkacsoport jelentése a nők elleni erőszakról, beleérve a családon belüli erőszakot is; Strasbourg; 2008. szeptember)
1.3. Megállapítható tehát, hogy a családon belüli erőszakkal kapcsolatos fellépés nemzetközi dokumentumai a nők elleni hátrányos megkülönböztetés megszüntetésétől jutottak el a családon belüli erőszak felszámolásának tárgyáig. Ez utóbbi immár egy komplex intézkedés-együttest feltételez. Ennek további elemei, hogy a családon belüli erőszak áldozata bárki – azaz bármelyik házastárs, gyermek, együtt élő szülő – lehet, illetve a probléma megoldásának része kell, hogy legyen a másik fél, a bántalmazó bevonása (adott esetben gyógyítása) is (lásd a fent említett intervenciós programokat). Rögzítést nyert, hogy a családon belüli erőszak kezelése a hatóság (rendőrség, bíróság) részéről speciális felkészülést kíván, azt be kell építeni a képzésbe. Nagy szerepe van a tájékoztatásnak és a civil szervezetek bevonásának a konfliktusok kezelésébe, illetve olyan intézményrendszerre van szükség, ami „vészhelyzetben azonnal segítséget tud nyújtani”. Maga a „távoltartás” mint jogintézmény e komplex feltételrendszer egészébe ágyazva értelmezhető, s e feltételrendszer minőségétől függ annak hatékonysága.
2. Az egyes államok családon belüli erőszakkal – s ezen belül a távoltartás valamilyen formájával – kapcsolatos jogalkotása jelentős eltérést mutat, nemcsak a tengerentúl és az európai államok viszonyában, de az európai államok között is. Mások az intézkedések bevezetésének kezdeti motívumai is.
2.1. A távoltartás jogintézményének egyik korai előzménye az amerikai Duluth városban kidolgozott megoldás, amelyet a későbbiekben több helyen mintának tekintettek (az ún. Duluth modell). Itt programot dolgoztak ki a Családon Belüli Erőszak Kezelésére (DAIP), amelynek keretében 1974 és 1979 között jogalkotással és különböző intézkedések bevezetésével próbáltak fellépni a családon belüli erőszak ellen. E program a mellett, hogy igen nagy hangsúlyt helyezett a civil szervezetek segítségére (pl. 24 órán belül szakembereket küldenek a bántalmazotthoz), konkrét jogi lépéseket is bevezetett. Így a rendőrség számára lehetővé tették, hogy a bántalmazót őrizetbe vegye letartóztatási parancs nélkül is, de a közigazgatási/rendészeti intézkedésen túl a polgári és büntetőbírósági intézkedések széles skáláját is felvonultatták (átmeneti rendelkezések a közös tulajdon használatáról, a szülői felügyeleti jog gyakorlásáról, vagy büntetőbíróság próbaidőt, jelentkezési kötelezettséget, kapcsolatfelvételi tilalmat stb. írhat elő). A modellben a cél az erőszak megszüntetése és nem pedig a házasság felbontása, ezért hangsúlyt helyeztek a bántalmazó segítésére, „visszavezetésre” is (amelyben szintén civil szervezetek vállaltak aktív szerepet). Az ún. Duluth Modelltörvény szerint „családon belüli erőszak” családtag, vagy a családhoz tartozó más személy által elkövetett:
– fizikai bántalmazása családtagnak vagy családhoz tartozó más személynek, ennek kísérlete;
– a fizikai bántalmazástól való félelem előidézése családtagban, vagy családhoz tartozó más személyben;
– annak előidézése – erőszakkal, az erőszakkal való fenyegetőzéssel, vagy kényszerítéssel –, hogy családtag, vagy családhoz tartozó más személy akarata ellenére szexuális tevékenységben vegyen részt.
A Duluth Modelltörvény a későbbiekben irányadó volt az Egyesült Államokban az egyes államok törvényhozása számára, több államban bevezették a helyi viszonyokhoz igazított kiegészítésekkel.
2.2. Az európai jogrendszert tekintve megállapítható, hogy egyrészt a büntetőjog keretében megvalósuló eszközök állnak rendelkezésre (a távoltartás alkalmazása, mint büntetőjogi intézkedés), másrészt azonban találhatunk számos más olyan megoldást is, amely a családon belüli erőszakra komplex – több jogág által szabályozott – eszközrendszerrel lép fel. A büntetőjogi eszközök között ki kell emelnünk, hogy több országban (Portugáliában, Spanyolországban, Lengyelországban, Szlovákiában) a családon belüli erőszak sui generis bűncselekmény. Ezekben az esetekben az elkövetési magatartás (ami általában a fizikai és lelki/pszichikai/mentális bántalmazás), és a bántalmazotti kört (ami szélesebb ugyan mint a házastárs és élettárs, de nem megy túl az együtt élő személyek körén) a büntetőjog által meghatározott. Az eljárás mind kérelemre, mind hivatalból indulhat.
A komplex intézkedések közül az osztrák törvényt kell kiemelni. A törvény a távoltartás magyarországi bevezetése kapcsán több vonatkozásban is mintaként szerepelt. Az osztrák megoldás lényegében a Duluth-modell szerint felépített megelőzési rendszeren alapul: a civil szervezetek, rendőrség, a családjogi bíróság és a büntető igazságszolgáltatás egyaránt szerephez jutnak. E modellben a távoltartásnak két fázisa van. Az első fázis a rendőrségnek széles szerepet biztosít: a rendőr kitilthatja a felet a közös lakásból, illetve a helyszínre való visszatérést megtilthatja 10 napig. Mivel az alapjogokba való erőteljes beavatkozásról van szó, ezért a rendőri intézkedés ellen panasszal lehet élni a közigazgatási tanácsnál, de ettől függetlenül a rendőr helyszínen hozott intézkedését belső rendőrségi eljárás révén 48 órán belül kötelező felülvizsgálni (ennek keretében a tilalmat meg is lehet szüntetni). A második fázisban a bántalmazott kérheti, hogy a családjogi bíróság bocsásson ki ideiglenes határozatot, amely az eltiltást további 10 nappal meghosszabbíthatja. Ezen idő alatt lehet kérni védelmi határozat meghozatalát is, ami három hónapig maradhat hatályban (védelmi határozat kibocsátása esetén a bántalmazónak visszatérésre akkor sincs lehetősége, ha a sértett vissza kívánná fogadni). Bűncselekmény esetén természetesen a bántalmazó ellen büntetőeljárás indul. Mindezek kiegészítéseként a bántalmazottak megsegítésére, és a bántalmazók rehabilitációjára az állam intervenciós központokat hozott létre.
2.3. A nemzetközi tapasztalok alapján megállapítható, hogy a családon belüli erőszak kezelése kilépett a magánszféra köréből, felszámolása közüggyé vált. A jogi szabályozás e változást, mint tendenciát követi. Ugyanakkor az is látható, hogy a távoltartással – mint a büntetőjog körén kívül a rendőrhatóság által elrendelhető kényszerintézkedéssel – szemben jogi (és jogon túli) aggályok egyaránt megfogalmazódtak:
– A távoltartás rendőrhatósági elrendelésével kapcsolatban időről időre felmerül, hogy a személyi szabadságot súlyosan korlátozza a saját lakás elhagyásának előírása. Az alapjogokba történő erős beavatkozásról van szó, ezért vagy többletgaranciák szükségesek (pl. panasz az elrendelés ellen, bírósági meghallgatás, a távoltartás kiszámítható idejének pontos szabályozása), és/vagy az elrendelhetőség okait kell objektív szempontok szerint meghatározni (pl. életet, testi épséget, egészséget vagy a személyi szabadságot sértő bűncselekmény, vagy az ezzel való fenyegetés elhárítása).
– A gyakorlat által felvetett aggályok szerint a távoltartási idő elteltét követően az újabb konfliktusok kialakulásának veszélye még inkább megnőhet; ha intézményesen nem megoldott a bántalmazó elhelyezése, ez kriminalizáló hatású is lehet; végül nem zárható ki a távoltartás intézményével való visszaélés (a válás egyik taktikai eszközévé válhat).
Ezen aggályok miatt a különböző államokban bevezetett eszközöket illetően nem beszélhetünk egységességről, de a cél – a nemzetközi dokumentumok által is támogatottan – azonos: az áldozatokat a jog eszközeivel is védeni kell.
3.1. Magyarországon a partnerbántalmazás elleni fellépés egyik első dokumentuma a családon belüli erőszak megelőzésére és hatékony kezelésére irányuló nemzeti stratégia kialakításáról szóló 45/2003. (IV. 16.) OGY határozat. A határozatban az Országgyűlés – többek között – felkérte a Kormányt, hogy „az erre szakosodott társadalmi szervezetek bevonásával 2004. március 31-ig dolgozza ki és terjessze az Országgyűlés elé az alábbi törvényjavaslatokat:
a) az ún. »távoltartó rendelkezés« bevezetése a magyar jogba;
b) a családban (együtt élő vagy már szétvált családtagok között), közös háztartásban, egyéb intim, személyközi kapcsolaton belül, valamint intézményben együtt élők között elkövetett erőszak (a továbbiakban: családon belüli erőszak) eseteiben a bíróságok és a hatóságok előtti eljárásokban soron kívüliség (gyorsított eljárás) biztosítása;
c) a rendelkezésre álló tanúvédelmi szabályok megerősítése, illetőleg további tanúvédelmi szabályok megállapítása annak érdekében, hogy a törvény megfelelő hatékonysággal védje a családon belüli erőszak áldozatainak, illetőleg tanúinak a személyes biztonságát és emberi méltóságát tanúskodásuk esetén.”
Még ugyanebben az évben az Országgyűlés meghozta a társadalmi bűnmegelőzés nemzeti stratégiájáról szóló 115/2003. (X. 28.) OGY határozatot. Az OGY határozat értelmében törvényalkotási feladat: „Az ideiglenes (72 órás) és hosszabb tartalmú »távoltartó« magatartási szabály alkalmazási feltételeinek megteremtése.” Az OGY határozat a rendőrséggel és a nyomozó hatóságokkal kapcsolatos részében kiemeli, hogy „A családon belüli erőszak miatt foganatosított rendőri, hatósági eljárás keretében indokolt esetben haladéktalanul kezdeményezni kell az államigazgatási eljárásban megteremtendő a »távolságtartásra« vonatkozó eljárás megindítását”. Az OGY határozat kifejezetten a komplex, a több jogágat érintő rendszer megvalósítását szorgalmazza, továbbá kitér a média és a nem-kormányzati szervek szerepére is. Ezen OGY határozat végrehajtására adta ki a Kormány az 1009/2004. (II. 26.) Korm. határozatát a „társadalmi bűnmegelőzés nemzeti stratégiája rövid, közép- és hosszú távú céljainak végrehajtásával kapcsolatos kormányzati feladatokról” címmel. A Kormányhatározat II/C. pontja a „családon belüli erőszak megelőzése” kapcsán kilenc pontból álló intézkedési tervet tartalmaz. A Kormányhatározat a távoltartás bevezetését tényként kezeli, a II/C. 1. b) pont értelmében „b) A távoltartással kapcsolatos szabályok hatálybalépését követően azok érvényesülését feltáró jellegű elemzésben kell értékelni.”
3.2. Mindezen előzmények után a Kormány 2004 áprilisában beterjesztette „a családon belüli erőszak miatt alkalmazható távoltartásról szóló” T/9837. számú törvényjavaslatát. A törvényjavaslathoz kapcsolódó általános indokolás 3.3. pontja szerint „A távoltartás bevezetésével a Javaslat főképp az osztrák tapasztalatokra támaszkodik.” A Javaslat a távoltartás két módját kívánta bevezetni: az ideiglenes távoltartó határozat és a távoltartó határozat formájában. Az ideiglenes távoltartással kapcsolatos eljárást a rendőrség hatáskörébe utalja, meghosszabbított időtartama sem haladhatja meg a 20 napot. A Javaslat értelmében „távoltartó határozatot” bírósági eljárásban (mind polgári peres eljárásban, mind büntetőeljárásban) lehet hozni, ideje maximum hat hónap, amelyet három hónappal meg lehet hosszabbítani. Mind az ideiglenes távoltartás, mind a távoltartás szabályai között szerepel, hogy ha a bántalmazó az elhelyezéséről nem tud gondoskodni, akkor az állandó lakóhelyéhez, illetve a tartózkodási helyéhez legközelebb eső hajléktalan személyeket ellátó intézmények szolgáltatásait veheti igénybe.
A T/9837. számú törvényjavaslat parlamenti vitája elkezdődött, de a Javaslatból – az azt ért számos bírálat és vita hatására – nem lett törvény, a Kormány a törvényjavaslatot visszavonta.
3.3. A fentieket követően 2005 novemberében a Kormány benyújtotta a T/18090. számú törvényjavaslatát a büntetőeljárásról szóló törvény átfogó módosítására. Az előterjesztés – szakítva a T/9837. számú javaslat több jogágat érintő modelljével, csak – a büntetőeljárás szabályain belül helyezte el a távoltartásra, mint új kényszerintézkedésre vonatkozó szabályozást. A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) módosításáról szóló 2006. évi LI. törvény – a Be. módosítás keretében – a 2006. július 1-jével hatályba léptette a Be. új 138/A. és 138/B. §-ait, amelyekben a lakhelyelhagyási tilalom és a házi őrizet mellett nyert szabályozást a távoltartás jogintézménye. A módosítás nem alkotott új büntetőjogi tényállást a családon belüli erőszakról. A törvényhez kapcsolódó indokolás kifejtette, hogy „A hatályos jogban kimerítően és pontosan szerepelnek azok a törvényi tényállások, amelyekbe valamennyi családon belül elkövethető jogsértés beilleszthető. A Büntető Törvénykönyvben jelenleg huszonhat olyan törvényi tényállás található, amelyek a fizikai, a pszichikai, a szexuális abúzust, valamint az elhanyagolást foglalják magukba, és amelyek a családon belüli emberileg és jogilag elítélhető cselekményeket teljes körűen felölelik.” A Be. keretében szabályozott – jelenleg is hatályban lévő – távoltartás tehát büntetőeljárási kényszerintézkedés (az előzetes letartóztatás alternatívája). Célja, hogy „az eljárások elhúzódása mellett is megfelelő és gyors védelmi eszközt biztosítson a sértett részére az eljárás jogerős befejezése előtt azzal, hogy a bizonyítási eljárás sikerét elősegíti.” Elrendelésére kizárólag a bíróság jogosult [138/A. § (4) bekezdés], időtartama 15–30 napig terjedhet [Be. 138. § (1) bekezdése]. A Be. 138/A. § (1) bekezdése a távoltartás kapcsán alapjogi korlátozásról szól. E szerint:
„138/A. § (1) A távoltartás a terhelt szabad mozgáshoz és a tartózkodási hely szabad megválasztásához való jogát korlátozza. A távoltartás hatálya alatt álló terhelt a bíróság határozatában megállapított szabályok szerint köteles
a) a meghatározott lakást elhagyni, és onnan a bíróság által meghatározott ideig távol maradni,
b) a meghatározott személytől, illetőleg e személy lakó- és munkahelyétől, az e személy által látogatott nevelési és nevelési-oktatási intézménytől, gyógykezelés céljából rendszeresen látogatott egészségügyi intézménytől, vallásgyakorlása során rendszeresen látogatott épülettől a bíróság által meghatározott ideig magát távol tartani,
c) tartózkodni attól, hogy a meghatározott személlyel közvetlenül vagy közvetve érintkezésbe lépjen.”
Az elrendelhetőség köre a Be. rendszerében pontosan meghatározott: a szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény megalapozott gyanújakor ... ha megalapozottan feltehető, hogy a lakókörnyezetben hagyása esetén
„a) a sértett tanú befolyásolásával vagy megfélemlítésével meghiúsítaná, megnehezítené, vagy veszélyeztetné a bizonyítást, illetve
b) a megkísérelt vagy előkészített bűncselekményt véghezvinné, vagy a sértett sérelmére újabb szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekményt követne el.” [138/A. § (2) bekezdés]
Látható, hogy a Be.-ben szabályozott távoltartásnak csak részben célja a családon belüli erőszak elleni fellépés, e jogintézmény – ahogy az előzetes letartóztatás, a lakhelyelhagyási tilalom vagy a házi őrizet – a büntetőeljárás sikerét szolgálja. A Be. idézett módosításával párhuzamosan a távoltartás igazgatási jellegű rendőri intézkedésként való bevezetésére nem került sor.
Mindennek következtében a társadalmi bűnmegelőzés nemzeti stratégiájának végrehajtásáról szóló – jelenleg hatályos – 1035/2008. (V. 30.) Korm. határozatban már nem szerepelnek a távoltartással kapcsolatos feladatok [szemben az e tárgyban korábban hatályos fentebb idézett 1009/2004. (II. 26.) Korm. határozattal, illetve az ezt követő 1036/2005. (IV. 21.) Korm. és 1016/2007. (III. 20.) Korm. határozatokkal].
A magyar jogrendszerben a távoltartás tehát a büntetőjogi eszközök körében nyert ez idáig szabályozást.
3.4. Mindezek után 2008 szeptemberében hat országgyűlési képviselő törvényjavaslatot nyújtott be „a családon belüli erőszak miatt alkalmazható távoltartásról”. Az Országgyűlés az önálló képviselői indítványt a T/6306. számú törvényjavaslatként vette tárgyalásba. A képviselői indítványhoz tartozó indokolás utal arra, hogy „A távoltartás bevezetésénél a törvényjavaslat – megegyezően a 2004-ben benyújtott törvényjavaslattal – főképp az osztrák jogszabályra, valamint az alkalmazás során felgyűlt tapasztalatokra támaszkodik.” A törvényjavaslathoz számos módosító javaslat érkezett, majd az Országgyűlés 2008. december 15-ei ülésnapján nagy többséggel elfogadta a (címében is módosított) „a hozzátartozók közötti erőszak miatt alkalmazható távoltartásról” szóló törvényt. A köztársasági elnök a Törvényt nem írta alá, mert megítélése szerint a Törvény egyes rendelkezései az Alkotmányba ütköznek, ezért az Alkotmány 26. § (4) bekezdésébe foglalt jogköre alapján az Alkotmánybíróságnak küldte meg alkotmányellenesség előzetes vizsgálatára.
IV.
1. A Törvény a távoltartásnak a Be.-ben szabályozott, a büntetőbíróság által elrendelhető formája mellé a távoltartásnak két további esetét vezeti be a magyar jogrendszerbe: a rendőrség által közigazgatási eljárásban elrendelhető ideiglenes megelőző távoltartást és a polgári eljárásban a bíróság által elrendelhető megelőző távoltartást. Ezen eszközökkel (beleértve a büntetőjogi eszközöket is) a távoltartás intézményének a külföldi megoldásokban ismert komplex modelljét kívánja a Törvény megvalósítani.
A Törvény 5. § (2) bekezdése értelmében akivel szemben ideiglenes megelőző távoltartást, illetve megelőző távoltartást rendeltek el köteles a bántalmazottal közösen használt ingatlant a használat jogcímétől függetlenül elhagyni és oda az ideiglenes távoltartó határozatban meghatározott ideig nem térhet vissza, köteles továbbá magát távol tartani a bántalmazottól, illetve a határozatban megjelölt más személytől (jellemzően a gyermeket, illetve a bántalmazott hozzátartozóit jelenti e személyi kör), és köteles tartózkodni attól, hogy a bántalmazottal bármilyen formában érintkezésbe lépjen. Tehát a tiltás mind az ideiglenes megelőző, mind a megelőző távoltartás esetén két irányú: a közösen használt ingatlantól és az adott személytől való távoltartást egyaránt jelenti.
A Törvény 6. § (2) bekezdése szerint az ideiglenes megelőző távoltartást a rendőrség a helyszíni intézkedés során feltárt körülmény alapján rendelheti el hivatalból vagy a bántalmazott, illetve a bántalmazott e törvény szerinti hozzátartozója bejelentése alapján. A rendőrség a Törvény 6. § (5) bekezdése szerint az ideiglenes megelőző távoltartást 72 órára foganatosíthatja (a határozatot legkésőbb a bejelentéstől számított 12 órán belül meg kell hozni). A Törvény 12. § (2) bekezdése szerint e határozat bírósági felülvizsgálatát lehet kérni a kézbesítésétől számított három napon belül az illetékes helyi bíróságtól. A Törvény 12. § (4) bekezdése kimondja, hogy a bíróság a kérelem beérkezésétől számított három napon belül dönt.
A Törvény 13. § (1) bekezdése szerint a megelőző távoltartást a polgári bíróság nemperes eljárásban rendeli el, időtartama – a 16. § (2) bekezdése értelmében – legfeljebb harminc nap. A bírósági eljárást egyrészt a rendőrség hivatalból kezdeményezi ha ideiglenes megelőző távoltartást rendelt el [7. § (2) bekezdés és 14. § (1) bekezdés], másrészt a 14. § (1) bekezdés második mondata szerint megelőző távoltartás elrendelésére irányuló bírósági eljárás megindítását a bántalmazott és a bántalmazott e törvény szerinti hozzátartozója is kérelmezheti.
Mindezek mellett a Törvény a II. fejezetében „A hozzátartozók közötti erőszak megelőzését szolgáló intézményrendszer és a jelzési kötelezettség” címmel széles körű kötelezettséget fogalmaz meg a hozzátartozói erőszak elleni fellépés tekintetében (közoktatási intézmények, gyámhatóság, ügyészség, bíróság, pártfogói felügyeleti szolgálat stb. részére), illetve az ún. családvédelmi koordinációért felelős szervnek számos egyéb feladatot (tájékoztatás, bántalmazó, bántalmazott meghallgatása stb.) ír elő.
2. A törvény a hozzátartozók közötti erőszak miatt történő fellépést szabályozza, célja – ahogy az eredeti törvényjavaslathoz kapcsolt indokolásban szerepel –: „A Magyar Országgyűlésnek, a törvényhozásnak a felelőssége, hogy hatékony és megfelelő jogszabályi védelmet nyújtson az ártatlan áldozatoknak.” Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a hozzátartozók közötti erőszak megakadályozása, mint törvényhozói cél alkotmányossági szempontból igazolható: az Alkotmány 54. § (1) bekezdésébe foglalt élethez való jog és az emberi méltósághoz való jog védelme, az emberi méltóságból is következő testi integritáshoz való jog, illetve az Alkotmány 70/D. §-a szerinti lelki egészség védelme az Alkotmányból fakadó állami kötelezettség. Az Alkotmány 54. § (2) bekezdése a kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmód tilalmát külön ki is mondja. Az állam nem lehet tétlen e jogokat fenyegető élethelyzeteket illetően, a jogalkotás eszközével és a szabályozott közhatalmi tevékenység egyéb formáival fel kell lépnie az olyan erőszakkal szemben, amely a fenti alapjogokat sérti, történjen az a magánszférában (családon belül, hozzátartozók között), vagy azon kívül. A magánszféra védelmének hagyományos érveit a 36/2005. (X. 5.) AB határozat úgy foglalta össze, hogy a magánszféra lényegi fogalmi eleme, hogy az érintett akarata ellenére mások oda ne hatolhassanak be, illetőleg be se tekinthessenek (ABH 2005, 390, 400.). Mivel az erőszak tényével a probléma kihat a magánszféra viszonyaira, az alapjogoknak a magánszférán belüli érvényesülésére, ezért ebben az esetben a magánszférába történő állami beavatkozás végső soron a magánélet – adott esetben a család, illetve a családtagok alapvető jogainak – védelmét szolgálja.
Az Alkotmány 8. § (1) bekezdése értelmében az állam nemcsak elismeri, hanem védeni is köteles az alapjogokat. Tehát az állam nemcsak tartózkodni köteles attól, hogy az alapjogokat ne sértse meg, hanem pozitív intézkedésekkel elő is kell mozdítania az alapjogok érvényesülését. Ez az állam alapjogvédelmi és intézményvédelmi kötelezettsége. Vonatkozik az objektív intézményvédelem a család védelmére, de a fentebb említettek szerint az élet és testi épség védelmére is, azaz összességében olyan szabályok meghozatalára, intézkedések megtételére, amelyek kifejezik, hogy az állam a családon belüli erőszak elleni fellépést – alapjogvédelmi kötelezettségét – az Alkotmány 8. § (1) bekezdése körébe tartozónak tekinti. Az élet védelmével összefüggésben már a 64/1991. (XII. 17.) AB határozat kifejtette, hogy „az élethez való jog objektív oldalából ugyanakkor az államnak nem csupán az a kötelessége következik, hogy az egyes emberek élethez való alanyi jogát ne sértse meg, és hogy annak védelméről jogalkotással és szervezési intézkedésekkel gondoskodjék, hanem ennél több. Ez a kötelesség nem merül ki az egyes emberek egyedi életvédelmében, hanem általában az emberi életet és létfeltételeit is védi. Ez utóbbi feladat minőségileg más, mint az élethez való egyéni alanyi jogok védelmének összeadása; »az emberi élet« általában – következésképp az emberi élet mint érték – a védelem tárgya.” (ABH 1991, 297, 303.) A közvetlen erőszak elleni állami fellépés (illetve az olyan fenyegetés elleni szankció, amely erőszakot vált ki) alkotmányossági szempontból elfogadható volt a közösség elleni izgatással kapcsolatos döntésekben [a 30/1992. (V. 26.) AB határozattól (ABH 1992, 167.) a 95/2008. (VII. 3.) AB határozatig (ABK 2008. június 900.)]. Az Alkotmány 8. § (1) bekezdésének jelen ügyben való értelmezése szempontjából az Alkotmánybíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy az állam az Alkotmány e rendelkezéséből eredő védelmi feladatának tesz eleget, amikor fel kíván lépni az erőszak egy speciális formája, a családon belüli erőszak ellen. Maga a fentebb bemutatott nemzetközi jogfejlődés is a fellépés szükségessége irányába mutat. Alátámasztja mindezt – az indítványozó által is hivatkozott – az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: Bíróság) 2008. június 12-én hozott döntése a Bevacqua és fia kontra Bulgária ügyben, amelyben a bíróság világossá tette, hogy az Európai Egyezmény 8. cikkében foglalt, a magán- és a családi élet tiszteletben tartásához való jog pozitív állami kötelezettséget keletkeztethet az erőszak megakadályozást célzó jogi környezet megalkotására. E döntésben a Bíróság először foglalt állást a családon belüli erőszak elleni fellépés tekintetében, világosan kifejezve, hogy a családon belüli erőszak az emberi jogok elleni erőszak is egyben. Ezt a tézist a Bíróság a 2009. március 5-én hozott Sandra Jankovic kontra Horvátország ügyben hozott ítéletének 44–45. §-aiban is megerősítette.
Figyelembe véve tehát, hogy az életet, testi-lelki egészséget, emberi méltóságot fenyegető családon belüli erőszak esetén az államnak az Alkotmány 8. § (1) bekezdéséből eredő intézményvédelmi kötelezettsége a fellépés, az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy az államnak lehetősége van alapjog-korlátozásra az erőszak elleni fellépés (a cél elérése) érdekében.
Jelen ügyben az állam e célt a távoltartás jogintézményének – a Be.-hez képest – további jogágakban történő bevezetésével kívánja elérni. Az alkotmányossági vizsgálat tárgya, hogy sérti-e a személyes szabadsághoz való jogot, a tartózkodási hely szabad megválasztását és a mozgásszabadságot a Törvény 1. § (1) és (5) bekezdése, amely meghatározza, hogy kivel szemben és milyen magatartás miatt rendelhető el a távoltartás.
3. Az alapjog-korlátozás alkotmányosságát illetően – az Alkotmány 8. § (2) bekezdését értelmezve – a 30/1992. (V. 26.) AB határozat megállapította: „Az állam akkor nyúlhat az alapjog korlátozásának eszközéhez, ha másik alapvető jog és szabadság védelme vagy érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos érték védelme más módon nem érhető el. Az alapjog korlátozásának alkotmányosságához tehát önmagában nem elegendő, hogy az másik alapjog vagy szabadság védelme vagy egyéb alkotmányos cél érdekében történik, hanem szükséges, hogy megfeleljen az arányosság követelményeinek: az elérni kívánt cél fontossága és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő arányban legyen egymással. A törvényhozó a korlátozás során köteles az adott cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt alkalmazni. Alkotmányellenes a jog tartalmának korlátozása, ha az kényszerítő ok nélkül, önkényesen történik, vagy ha a korlátozás súlya az elérni kívánt célhoz képest aránytalan.” (ABH 1992, 167, 172.)
Az Alkotmánybíróság gyakorlatában a személyes szabadsághoz való jog elsősorban – de nem kizárólag – a büntetőjogi kényszerintézkedések alkalmazásával összefüggésben nyert tartalmat. A vonatkozó határozatok szerint a személyes szabadságtól való megfosztás csak szigorú garanciák egyidejű érvényesülése mellett alkotmányos [lásd pl. 66/1991. (XII. 21.) AB határozatot ABH 1991, 342, 347.]. Az utóbbi döntések közül: a 104/2007. (XII. 13.) AB határozatban az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek ítélte a rendzavarás miatt a tárgyalásról való kiutasítás napján történő (rövid ideig tartó) őrizetbe vételt is. Megállapította, hogy az adott cél a személyi szabadság korlátozása nélkül is elérhető: „Az eljárási szankcióként alkalmazható őrizetbe vétellel elérni kívánt célok más intézkedésekkel minden esetben közvetlenül megvalósíthatók. A kifejtettekre figyelemmel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a támadott rendelkezés az Alkotmány 55. § (1) bekezdésében meghatározott alapjogot korlátozó szükségtelen eszköz.” (ABH 2007, 880, 888.) Az 1/2008. (I. 11.) AB határozatban pedig az Alkotmánybíróság a szabálysértési eljárás során alkalmazható elzárást – mint személyi szabadságtól való megfosztást – vizsgálta. A határozat többek között megállapította, hogy: „...Sem a pénzbírságot kiszabó közigazgatási szabálysértési határozat, sem a pénzbírságot közérdekű munkára átváltoztató határozat, sem a helyszíni bírságolást tartalmazó intézkedés nem lehet alapja a személyi szabadság korlátozásának. Arra csak és kizárólag a bíróság döntése nyomán kerülhet sor. A bíróság e döntését nem hozhatja meg az érintett meghallgatása, azaz »tárgyalás nélkül«”... (ABK 2008, január 4, 11.).
Jelen ügyben megállapítható, hogy a Törvény útján bevezetett, a rendőrség és a polgári bíróság által alkalmazható távoltartás nem fosztja meg az érintettet a személyi szabadságától oly módon, ahogy pl. az előzetes letartóztatás vagy az őrizetbe vétel. Az Alkotmánybíróság azonban az Alkotmány 55. § (1) bekezdését más alapjogokkal együtt is értelmezte. A 36/2000. (X. 27.) AB határozata szerint az Alkotmány 55. § (1) bekezdésbe foglalt személyes szabadsághoz való jog az Alkotmány 58. § (1) bekezdése szerinti mozgásszabadsággal, és a tartózkodási hely szabad megválasztásának jogával együtt is értelmezhető. Az Alkotmány 55. § (1) bekezdése érdemben felhívható valamennyi – nemcsak a büntetőjog körében szabályozott – mozgást és a helyváltoztatást is korlátozó jogszabály alkotmányossági megítéléséhez. (ABH 2000, 241, 272.) Az Alkotmánybíróság egy másik döntésében az Alkotmány 55. § (1) bekezdése alapján megállapította, hogy a közterület-felügyelő ún. „feltartóztatási joga” sérti a személyi szabadságot, a korlátozás súlya nem áll arányban az elérni kívánt céllal. A határozat rámutatott, hogy „alkotmányos cél elérése érdekében a személyi szabadság szükséges és ezen túlmenően arányos törvényi korlátozására általában akkor kerülhet sor, ha azt a korlátozással érintett személy jogsértő magatartása vagy cselekménye, illetőleg kényszerítő ok vagy nyomós közérdek alátámasztja, illetve indokolja. Ilyen feltételek hiányában az Alkotmánybíróság az alapjog korlátozását általában alkotmányellenesnek minősíti.” [13/2003. (IV. 9.) AB határozat ABH 2003, 197, 204.]
Megállapítható tehát, hogy az Alkotmány 55. § (1) bekezdése nemcsak az ott meghatározott személyi szabadságtól való megfosztásra vonatkozik, hanem – az Alkotmány 8. § (2) bekezdésébe foglalt, az alapjogok korlátozására vonatkozó szabály figyelembevételével – a személyi szabadságot (a megfosztástól enyhébb módon) korlátozó rendelkezések esetén is irányadó. A személyi szabadság alkotmányos biztosítékai közé tartozik – a büntetőjogi garanciákon túl – a mozgásszabadság, a tartózkodási hely megválasztásának szabadsága és a magánlakás sérthetetlensége is.
A Törvény által bevezetett távoltartás alapjogokat korlátoz. Ezt maga a Törvény mondja ki, az 5. § (1) bekezdése értelmében: „Az ideiglenes megelőző távoltartás, valamint a megelőző távoltartás átmenetileg korlátozza a bántalmazó tartózkodási szabadságát, a tartózkodási hely szabad megválasztásának jogát, szülői felügyeleti jogát, valamint a gyermekével való kapcsolattartás jogát”. Az Alkotmány 58. § (1) bekezdése szerint: „Mindenkit, aki törvényesen tartózkodik Magyarország területén – törvényben meghatározott esetek kivételével – megillet a szabad mozgás és a tartózkodási hely szabad megválasztásának joga, beleértve a lakóhely vagy az ország elhagyásához való jogot is.” Az Alkotmány 55. § (1) bekezdése szerint pedig „mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra, senkit sem lehet szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani.”
A Törvény értelmében, ha az ideiglenes megelőző és megelőző távoltartás alkalmazásra kerül, a bántalmazó a közös használatú lakást, a lakókörnyezetét köteles elhagyni. Jelen ügyben tehát a személyi szabadság biztosítékának is tekinthető helyváltoztatási és mozgásszabadság abban az összefüggésben esik korlátozás alá, hogy a távoltartás hatálya alatt álló személy a „magánszférájától” van eltiltva, lakókörnyezetébe nem térhet vissza. (A lakókörnyezet elhagyása egyben azt is jelenti, hogy adott esetben az életviteléhez szükséges eszközöket is nélkülözni kényszerül.)
Az Alkotmánybíróság által eddig megállapítottak szerint tehát a Törvényben szabályozott ideiglenes megelőző távoltartás és a megelőző távoltartás a bántalmazott élethez és az emberi méltósághoz való jogát, a testi-lelki integritását védi. Az erőszak, a kegyetlen, embertelen és megalázó bánásmód ad okot az állami fellépésre, amelynek során az érintett (a bántalmazó) alapjogai korlátozás alá esnek. Az egyes korlátozó rendelkezések az Alkotmány 8. § (2) bekezdése alapján csak akkor fogadhatók el alkotmányosnak, ha az általuk elérni kívánt és alkotmányosan elismert célhoz képest a korlátozás szükségszerű és arányos. Az Alkotmánybíróság – a fentiek szerint – úgy foglalt állást, hogy a Törvény által meghatározott cél eléréséhez szükséges szabályozás alkotmányossági szempontból nem vitatható. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az alapjog-korlátozás arányossága értékeléséhez pedig hozzátartozik, hogy a korlátozás folytán esetleg bekövetkező és eleve ki nem küszöbölhető sérelmek elfogadható mérvű enyhítésére garanciák legyenek, illetve, hogy a korlátozás csak akkor valósuljon meg és csak oly módon (azokkal szemben) amely az adott cél eléréséhez elengedhetetlen. A Törvényben szabályozott alapjog-korlátozás – az indítvány szerint – annak tükrében vizsgálandó, hogy a Törvény 1. § (1) és (5) bekezdésben meghatározott fogalmak (a jogintézmény működésének alapjait jelentő erőszak és a hozzátartozó fogalma) nem engednek-e túl tág, az elérendő célon kívül eső alkalmazási lehetőséget.
4.1. A Törvény 1. § (1) bekezdése határozza meg az erőszak fogalmát. E fogalommeghatározás a törvény egészének alkalmazására kihat, hiszen az e rendelkezésben foglalt erőszak megvalósulása esetén lehetséges a fellépés: az itt meghatározott erőszak az a magatartás amely alapján a rendőrség ideiglenes megelőző távoltartást, a bíróság pedig megelőző távoltartást rendelhet el. Az 1. § (1) bekezdés értelmében: „Hozzátartozók közötti erőszaknak minősül a bántalmazó által a bántalmazott sérelmére megvalósított, a méltóságot, az életet, a szexuális önrendelkezéshez való jogot, továbbá a testi és lelki egészséget súlyosan és közvetlenül, vagy rendszeresen, ismétlődő jelleggel veszélyeztető tevékenység, vagy mulasztás (a továbbiakban: hozzátartozók közötti erőszak).” E fogalom nemcsak a közvetlenül és súlyosan fenyegető veszély esetén teszi lehetővé a fellépést, hanem akkor is, ha a veszélyeztetés rendszeresen, ismétlődő jelleggel történik. A Törvény 6. § (3) bekezdése a rendőrségi intézkedés során vizsgálandó szempontokat, a 16. § (1) bekezdése pedig a bíróság által figyelembe veendő körülményeket határozza meg, közel azonos módon. A Törvény 6. § (3) bekezdése értelmében „A rendőrség az ideiglenes megelőző távoltartást akkor rendeli el, ha az eset összes körülményéből így különösen a bántalmazó és a bántalmazott által előadott tényekből, a hozzátartozók közötti erőszak helyszínéből, a hozzátartozók közötti erőszakra utaló jelekből, a bántalmazó és a bántalmazott magatartásából és egymáshoz való viszonyából a hozzátartozók közötti erőszak elkövetésére megalapozottan lehet következtetni.” A 16. § (1) bekezdés pedig azt mondja, hogy „A megelőző távoltartást a bíróság akkor rendeli el, ha az eset összes körülményéből így különösen a bántalmazó és a bántalmazott által előadott tényekből, a hozzátartozók közötti erőszakra utaló jelekből, a bántalmazó és a bántalmazott magatartásából és viszonyából a hozzátartozók közötti erőszak elkövetésére megalapozottan lehet következtetni.” A Törvény 6. § (3) bekezdése és 16. § (1) bekezdése tehát az intézkedés okaként az erőszakot jelöli meg (erőszak helyszíne, erőszakra utaló jelek, erőszak elkövetése), az erőszak fogalma pedig a Törvény 1. § (1) bekezdése által meghatározott.
Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az életet, a testi lelki egészséget, a szexuális önrendelkezést súlyosan és közvetlenül veszélyeztető tevékenységekre (az erőszak ezen formájára) a Törvény 6. § (3) bekezdése és 16. § (1) bekezdése alkalmazása során megalapozottan lehet következtetni; az alapjog-korlátozással is járó távoltartás elrendelése ebben az esetben alkalmas eszköznek tekinthető.
A Törvény 1. § (1) bekezdésébe foglalt erőszak-fogalom ezeknél a magatartásoknál azonban tágabb. Beletartozik a rendszeresen ismétlődő pl. méltóságot, lelki egészséget veszélyeztető tevékenység akkor is, ha a veszélyeztetés (vagy a mulasztás) nem súlyos, és nem közvetlen. A távoltartással járó alapjog-korlátozásra okot adó erőszak fogalma tehát a veszélyeztető tevékenység közvetlenségétől és súlyosságától függetlenül is megvalósulhat. A Törvény szerint a bíróságnak a felek személyes meghallgatása során, a rendőrségnek pedig a helyszíni intézkedése alkalmával kell megalapozottan állást foglalni a rendszeresen ismétlődő jelleg tekintetében is. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a tevékenység súlyosságával nem számoló, „rendszeresen, ismétlődő jelleggel” meghatározás az erőszak fogalmát a Törvény alkalmazásában oly módon tágítja ki, ami – figyelembe véve, hogy az adott helyzet gyors döntést kíván, a fogalom pedig értelmezési bizonytalanságot is magában rejt – aránytalan, és ezért az adott cél eléréséhez nem igazodó alapjog-korlátozást eredményezhet. [Pl. a méltóságot sértő verbális kifejezések ismételgetése, önbizalmat (lelki egészséget) sértő tevékenységek önmagukban nem tekinthetők olyan súlyúnak (még ha rendszeresek is), amely rendőrségi, bírósági beavatkozást válthatna ki.] Az Alkotmánybíróság tehát hangsúlyozza, hogy értelmezési bizonytalanságot az okoz, miszerint a Törvény a rendszeresen, ismétlődő jelleggel történő veszélyeztető tevékenységet (a „vagy” kötőszó alkalmazásával) elválasztotta a súlyos és közvetlenül veszélyeztető tevékenységtől. Így pl. bár a verbális erőszak is lehet súlyos és közvetlen, de a törvény alkalmazásában az is erőszaknak minősül, ha (az egyébként nem súlyosan) sértő kifejezéseket az érintett rendszeresen ismételi.
A Törvény értelmében erőszakot nemcsak tevőlegesen, hanem mulasztással is el lehet követni. A mulasztás okként való megjelölése önmagában elfogadható, hiszen – amint ezt a nemzetközi tapasztalok is mutatják – pl. gondozás elmaradása jelenthet olyan erőszakkal egyenértékű helyzetek kialakulását, amely adott esetben hatósági fellépést igényel. Ugyanakkor a törvény erőszak-fogalma a mulasztást valamennyi ott felsorolt tevékenységhez, így a szexuális önrendelkezéshez is hozzákapcsolja. Az Alkotmánybíróság szerint a szexuális önrendelkezési jogot sértő mulasztás – a törvény célját tekintve – önmagában nem értelmezhető (az indokolás III./3.2. pontjában említett, a távoltartás bevezetését célzó korábbi törvényjavaslat is aktív cselekvést fogalmazott meg a „nemi önrendelkezési jog megsértése” tekintetében).
Az Alkotmánybíróság gyakorlatában az értelmezhetetlen, illetve az önkényes jogértelmezést lehetővé tevő norma sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdésből eredő jogbiztonságot [26/1992. (IV. 30.) AB határozat, ABH 1992, 135, 142.]. A 42/1997. (VII. 1.) AB határozat szerint „Alkotmányellenessé nyilvánítható az a szabály, amely értelmezhetetlen voltánál fogva teremt jogbizonytalanságot, mert hatását tekintve nem kiszámítható és címzettjei számára előre nem látható.” (ABH 1997, 299, 301.) A 10/2003. (IV. 3.) AB határozat összefoglalva az Alkotmánybíróság gyakorlatát megállapította, hogy a jogbiztonságnak része a világos, felismerhetően értelmezhető és egyértelmű normatartalom. A normaszöveg értelmezhetetlensége kiszámíthatatlan helyzetet teremt a norma címzettjei számára, lehetőséget ad az önkényes jogalkalmazásra (ABH 2003, 130, 135.). Az Alkotmánybíróság gyakorlatában szigorúbb normavilágosság-követelmény érvényesül alapjog-korlátozó normák esetén. A 34/1994. (VI. 24.) AB határozat értelmében az alapjogi korlátozás alkotmányossága minimálisan feltételezi a korlátozó norma tartalmi megállapíthatóságát (ABH 1994, 177, 193.), a 13/2001. (V. 14.) AB határozat értelmében pedig a jogszabály-szöveg olyan hiányosságai, mint a homályosság, vagy az, hogy pontosan nem értelmezhető, különösen sértik a jogbiztonságot akkor, amikor a rendelkezések alkotmányos alapjogok korlátozását teszik lehetővé. (ABH 2001, 177, 201.) Legutóbb a 46/2007. AB határozat fogalmazott úgy, hogy „Kiváltképpen fontos a világos, érthető és a jogalkalmazás számára felismerhető normatartalom, és ezek eredményeként a jogalkalmazó kiszámítható működése abban az esetben, ha a normaszöveg alapjogot korlátoz.” (ABH 2001, 177, 201.).” (ABH 2007, 592, 609.)
Jelen esetben az Alkotmánybíróság megítélése szerint Törvény 1. § (1) bekezdése szerinti erőszak-fogalomban a norma által rendezni kívánt életviszony nincs egyértelműen meghatározva, a norma alkalmazása esetén (a fentebb bemutatott módon) olyan esetben is alapjog-korlátozásra – az Alkotmány 55. § (1) bekezdésébe és az 58. § (1) bekezdésébe foglalt jogok korlátozására – kerülhet sor, amikor a törvény által elérni kívánt cél ezt nem indokolja, illetve az indokoltság nem dönthető el nyilvánvaló egyértelműséggel. Az Alkotmánybíróság fentebb kifejtette, hogy a magánszférába – így a családi, hozzátartozói – viszonyokba történő állami beavatkozás alkotmányos indokoltságát maga az erőszak ténye teremti meg, az erőszak az a mozzanat, amely érvényteleníti a magánszféra védelmének hagyományos elveit ezekben az élethelyzetekben. Ebből következően a törvényhozónak különös gondossággal kell eljárnia akkor, amikor az erőszak fogalmát definiálja (azaz amikor az állam a magánéletbe alapjog-korlátozó módon léphet be). A Törvény 1. § (1) bekezdése – az ott meghatározott erőszak-fogalom – tehát az érintett alapjogok az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének sérelmén keresztül az Alkotmány 8. § (2) bekezdését sértő aránytalan korlátázását teszik lehetővé, ezért az Alkotmánybíróság megállapította annak alkotmányellenességét.
Az Alkotmánybíróság – az eddig kifejtetteket összefoglalva – hangsúlyozza: a magánszférában a személyes, családi kapcsolatokban megjelenő erőszak alkotmányosan indokolhatja az államnak e területen való „belépését” (beavatkozását), azaz a személyes szabadság korlátozását, ha a törvény pontosan és egyértelműen meghatározza az erőszaknak, illetve az azzal való fenyegetésnek azt a fokát, amely a célhoz (a családon belüli erőszak áldozatainak megvédése) képest a beavatkozást szükségesnek és egyben arányosnak minősítheti. Az Alkotmánybíróságnak ezért az az álláspontja, hogy a távoltartás jogintézményének – ahogy ezt a külföldi jogi megoldások is alátámasztják – helye lehet a jogrendszerben a büntetőjog körén kívül is. A családon belüli erőszak elleni fellépés indokolt lehet olyan magatartások esetén, amelyek nem minősülnek bűncselekménynek, illetve szabálysértésnek. Ilyen esetekben az alapjogok védelmében fennálló állami intézményvédelmi kötelezettség (pl. a testi-lelki integritás védelme) indokolhatja az erőszak jellegével arányos, azaz alkotmányosan indokolt módon történő állami beavatkozást. Mivel a távoltartás – a fentiek szerint – alapjog-korlátozással jár, ezért a jogalkotónak pontos fogalom meghatározással és az önkényes jogalkalmazás ellen védő garanciákkal kell biztosítania a jogintézmény működését.
4.2. A Törvény 1. § (5) bekezdése meghatározza, hogy a Törvény alkalmazása során kit kell hozzátartozónak tekinteni. A Törvény önálló hozzátartozó-fogalmat alkot az alábbiak szerint: „E törvény alkalmazásában hozzátartozónak kell tekinteni a Ptk. 685. §-a b) pontjában meghatározott közeli hozzátartozókat és hozzátartozókat, valamint a volt házastársat, a volt élettársat, a volt jegyest, a gondnokot, a gondnokoltat, a gyámot, a gyámoltat, továbbá együttélés nélkül bensőséges kapcsolatban álló személyt e kapcsolat fennállása alatt vagy után.” A hozzátartozó fogalma a törvény alkalmazásának egyik sarokpontja, azt a személyi kört határozza meg, akire vonatkozóan a Törvény alkalmazásra kerülhet. A Törvény 1. § (2) bekezdése szerint: „Bántalmazott az a hozzátartozó, akinek a sérelmére a hozzátartozók közötti erőszakot megvalósítják.”, a (3) bekezdés értelmében pedig: „Bántalmazó az a cselekvőképes hozzátartozó, aki a hozzátartozók közötti erőszakot megvalósítja, vagy akire tekintettel a hozzátartozók közötti erőszakot más megvalósítja, feltéve, hogy ezzel a bántalmazó egyetért.” Tehát a bántalmazó-bántalmazott közötti viszony a Törvény 1. § (5) bekezdése alapján nyer értelmezést. A Törvény 1. § (5) bekezdésében meghatározott fogalom – a pontosan megragadható személyi körön (pl. Ptk. szerinti hozzátartozó, gyám, gyámolt stb.) túl – „kinyitja” a törvény alkalmazhatóságának lehetőségét. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint önmagában még nem vezet alkotmányellenességhez a hozzátartozó-fogalom családon túli kiterjesztése, ha az összhangban van a törvény céljával, s e cél csak így valósítható meg. A cél az együttélés során kialakult erőszakba torkolló konfliktusok esetén való fellépés, s ennek során a bántalmazott megvédése a bántalmazótól.
A Törvény 1. § (5) bekezdése szerint mind a bántalmazó, mind pedig a bántalmazott lehet az együttélés nélkül bensőséges kapcsolatban álló személy, mégpedig nemcsak a kapcsolat fennállása alatt, hanem a bensőséges kapcsolat megszűnése után is. A Törvény 1. § (5) bekezdése szerinti hozzátartozó fogalomból tehát nem következik, hogy a bántalmazó és a bántalmazott együtt is kell, hogy éljen („együttélés nélkül” – fogalmaz a Törvény). A Törvény 5. § (2) bekezdése szerint akivel szemben a távoltartás valamely formáját elrendelték „köteles a bántalmazottal közösen használt ingatlant a használat jogcímétől függetlenül elhagyni.” E szabályt összevetve a törvény 1. § (5) bekezdésével megállapítható, hogy a törvény csupán az ingatlan közös használatát követeli meg. A közösen használt ingatlan fogalma azonban nem azonos az együttéléssel. Időlegesen az adott lakásban tartózkodás is megvalósít közös használatot, holott ez a kapcsolat együttélésnek nem nevezhető. Különösen nem nevezhető olyan együttélésnek, amely – figyelembe véve a távoltartás alkotmányosan igazolható célját – alapot adhatna arra, hogy a másik felet, pl. a lakás tulajdonosát, bérlőjét stb. távol lehessen tartani saját ingatlanától pusztán azért, mert az 1. § (1) bekezdése szerinti erőszakot megvalósította az időlegesen befogadott személlyel szemben.
Az Alkotmánybíróság a fentiekben megállapította, hogy a magánszféra, magánlakás védelme magában foglalja a saját lakásban való tartózkodás jogát is. A tartózkodási hely szabad megválasztásának a Törvény 1. § (5) bekezdése szerinti hozzátartozó fogalma által elérhető – a bemutatottak szerinti – korlátozása nincs összhangban a törvény céljával, sőt visszaélésszerű alkalmazásra nyújt lehetőséget. Mindez abból ered, hogy a Törvény 1. § (5) bekezdésében meghatározott hozzátartozó-fogalma a pontosan megragadható személyi körön túllépett, s lényegében korlátok nélkülivé tette az alkalmazhatóságot. A Törvényben rögzített kapcsolatnak, amelynek már a múltbéli fennállása is elegendő ok a „kényszerintézkedés” (távoltartás) alkalmazására – figyelembe véve a gyors döntéshozatal törvényi előírását – megoldhatatlan feladat elé állítja az elrendelő hatóságot is. Továbbmenve, ha a hozzátartozó e kitágított fogalmát összevetjük a Törvény 1. § (1) bekezdésében meghatározott erőszak-fogalommal, a távoltartás elrendelhetősége tovább szélesedik, s ezáltal számtalan olyan eset merülhet fel, amelyben a Törvény által lehetővé tett intézkedés az alapjog aránytalan korlátozását eredményezhetik és ezáltal az Alkotmány 8. § (2) bekezdésébe foglalt szabályát sérti.
A Törvény 1. § (5) bekezdésében meghatározott hozzátartozó fogalma a Törvény más rendelkezései által felhívott módon – nemcsak a bántalmazó-bántalmazott viszonyában nyer értelmezést. A Törvény szerint a hozzátartozónak önálló eljárás kezdeményezési joga van mind az ideiglenes megelőző, mind a megelőző távoltartás elrendelésének kezdeményezésében. A Törvény 6. § (2) bekezdése szerint az ideiglenes megelőző távoltartás „hivatalból vagy a bántalmazott, illetve a bántalmazott e törvény szerinti hozzátartozója bejelentése alapján” rendelhető el, míg a 14. § (1) bekezdése értelmében „Megelőző távoltartás elrendelésére irányuló bírósági nemperes eljárás megindítását a bántalmazott és a bántalmazott e törvény szerinti hozzátartozója is kérelmezheti”. Ezáltal a Törvény 1. § (5) bekezdése szerinti hozzátartozó az ideiglenes megelőző távoltartás és a megelőző távoltartás kezdeményezésére akkor is jogosult, ha nem ő a bántalmazott. A Törvény 6. § (2) bekezdésnek és 14. § (1) bekezdésnek idézett rendelkezései és az 1. § (5) bekezdésének összevetéséből tehát az következik, hogy a Törvény szerint a bántalmazottal bensőséges kapcsolatban álló személy (akár e kapcsolat fennállása után is) mintegy folyamatos eljárás-kezdeményezési joggal rendelkezik. Mint kifejtésre került, a távoltartás kezdeményezése egyben egy súlyos alapjog-korlátozásra irányuló eljárás megindítását jelenti, ezért a törvényhozásnak – a normaszöveg szintjén – minimalizálnia kell a visszaélésszerű alkalmazás lehetőségét. A hozzátartozó Törvény 1. § (5) bekezdésben található fogalmának a 6. § (2) bekezdésbe és 14. § (1) bekezdésbe való felvétele is a távoltartás alkotmányosan indokolható (legitim) céljától eltérő alkalmazásra kínál lehetőséget.
Az Alkotmánybíróság a fentiek szerint megállapította, hogy a Törvény 1. § (5) bekezdésben meghatározott hozzátartozó-fogalom a Törvény alkalmazását tekintve alapjog-korlátozó norma, amely által a magánszférához való jog, a tartózkodási hely szabad megválasztása és a mozgásszabadság alapjogainak korlátozása olyan esetekben is megvalósulhat, amely nincs összhangban a törvény céljával, az alapjog-korlátozást illetően pedig – az Alkotmány 8. § (2) bekezdését sértő – aránytalanságot eredményez. Minderre tekintettel az Alkotmánybíróság a Törvény 1. § (5) bekezdésének alkotmányellenességét állapította meg.
5. Az indítványozó a Törvény 1. § (1) és (5) bekezdése alkotmányossági vizsgálatát az Alkotmány 13. § (1) bekezdésébe foglalt tulajdonhoz való jog sérelme alapján is kezdeményezte. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint, ha az adott rendelkezés alkotmányellenességét az Alkotmány valamely tétele alapján már megállapította, az indítványokban felhívott további alkotmányi rendelkezésekkel fennálló ellentétet már nem vizsgálja. [Pl. 61/1997. (XI. 19.) AB határozat, ABH 1997, 361, 364.; 4/2004. (II. 20.) AB határozat, ABH 2004, 66, 72. stb.] Erre tekintettel az Alkotmánybíróság nem vizsgálta a Törvény 1. § (1) és (5) bekezdései és az Alkotmány 13. §-a közötti összefüggést.
Az Alkotmánybíróság határozatának a Magyar Közlönyben való közzétételét az alkotmányellenesség megállapítására tekintettel rendelte el.
Alkotmánybírósági ügyszám: 8/A/2009.
Dr. Bragyova András alkotmánybíró különvéleménye
A többségi döntéssel ellentétben nem tartom alkotmányellenesnek a távoltartási törvény 1. §-a két értelmező rendelkezését. Ezek a többség szerint túl szélesen határozzák meg a távoltartás elrendelését megalapozó feltételeket: egyrészt a családon – vagy inkább lakáson – belüli bántalmazás („erőszak”) fogalmát, másrészt a bántalmazók (és a bántalmazottak) körét azzal, hogy a hozzátartozó fogalmát kibővítik.
Az alkotmányellenesség a többség szerint azon alapul, hogy a két törvényi meghatározás nehezen értelmezhető, és így az értelmezés bizonytalanságai miatt, adott esetben aránytalan alapjog-korlátozást eredményezhet. Az alkotmányellenessé minősítés így egyszerre alapul az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében rögzített jogállami klauzulán, és az Alkotmány 8. § (2) bekezdésén, amennyiben a bizonytalan tartalmú, vagy nehezen, illetve többféleképpen értelmezhető alapfogalmak a törvény alkalmazásában az alkotmányosan indokoltnál nagyobb alapjog-korlátozáshoz vezetnek. A többségi határozat indokolása ezt a következőképpen fogalmazza meg: „[a] Törvény 1. § (1) bekezdése – az ott meghatározott erőszak-fogalom – [...] az érintett alapjogok az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének sérelmén keresztül az Alkotmány 8. § (2) bekezdését sértő aránytalan korlátozását teszik lehetővé” (4.1. pont). Azonos érvelésen alapul a távoltartási törvény másik értelmező rendelkezésének (a hozzátartozó fogalom-meghatározásának) megsemmisítése is.
Egyetértek a többséggel abban, hogy a távoltartás alapjog-korlátozás, és abban is, hogy a személyi szabadság, illetve a mozgásszabadság korlátozása szükséges, és az Országgyűlés által elfogadott törvényben szabályozott esetek többségében arányos is. Nem értek viszont egyet a távoltartási törvény 1. § (1) bekezdése, valamint 1. § (5) bekezdése alkotmányellenessé nyilvánításával a következő okok miatt.
1. Az erőszak, illetve a hozzátartozó fogalmának meghatározása a törvény alkalmazási körét dönti el, mert megmondja, hogy kik által tanúsított és milyen magatartások alapján rendelhető el a távoltartás (ideiglenesen vagy tartósan). A többség szerint a két fogalommeghatározás részben túl tág, részben meghatározatlan/bizonytalan tartalmú. Ez a két érv, szerintem, nem azonos, de a határozat nem foglal állást a két lehetséges változat között.
1.1. A fogalom meghatározás túlzottan széles köre alapján a többségnek az alapjogok aránytalan korlátozása miatt kellett volna alkotmányellenességet megállapítani, mondván – amint ezt valójában szerintem teszi –, hogy a törvény bizonyos esetekben olyan magatartásokra is alkalmazandó, amelyekre már aránytalanul súlyos korlátozás lenne a távoltartás elrendelése. Ez klasszikus aránytalansági érvelés: azt állítja, hogy az erőszak törvényben adott fogalma enyhébb eseteket is felölel, melyeknél aránytalan lenne a személyi szabadság és a mozgásszabadság akár minimális korlátozása is. Ugyanígy a hozzátartozó fogalmának szélesítése – azaz a más törvények szerint hozzátartozónak nem minősülőkre való kiterjesztése – alkotmányellenesen aránytalan alapjog-korlátozás.
Az így felfogott alapjog-korlátozás aránytalanságának kimutatásához részletes tartalmi vizsgálat lenne szükséges. Annyi azonban e nélkül is megállapítható, hogy a hozzátartozó fogalom túlzottan széles körére alapított érv tartalmilag nem igazolható. Ha valami, akkor inkább az lehetne alkotmányellenes, hogy a törvény csak (a többség szerint túl széles körre kiterjesztett) „hozzátartozók” bántalmazását tiltja, de ugyanaz a cselekmény/magatartás nem minősülne a távoltartás elrendelését megalapozó bántalmazásnak, ha a bántalmazott szenvedő fél nem minősül „hozzátartozónak”.
Az erőszak-fogalommal is hasonló a helyzet. Ha a többség szerint a törvényben olvasható fogalommeghatározás olyan esetekre is kiterjed, amelyekben már nem lenne arányos alapjog-korlátozás a távoltartás elrendelése, meg kellett volna mondani, meddig és miért arányos a távoltartással járó alapjog-korlátozás, és mikor nem. Az erőszak fogalma ugyanis a távoltartási intézkedések elrendelését megalapozó magatartástípusokat (illetve magatartásfajtákat) határozza meg. Ha a meghatározást túl széles terjedelműnek tartja az Alkotmánybíróság, akkor meg kellett mondania, melyek azok „a méltóságot, az életet, a szexuális önrendelkezéshez való jogot, a testi és lelki egészséget (...) veszélyeztető” magatartások, amelyek elkövetése esetén még nem arányos a távoltartás. Nem vitatom, hogy vannak „alacsony intenzitású” családi vagy interperszonális konfliktusban tanúsított magatartások, amelyek nem igazolják a távoltartást. Ezek körét azonban – ha az alkotmányellenesség megállapítása a korlátozás aránytalanságán alapul – legalább negatíve meg kellett volna határozni.
A határozat szerint a „mulasztással elkövetetett erőszak” fogalma értelmezhetetlen, és így (meghatározatlansága miatt) alkotmányellenes. Abban van igazság, hogy az erőszak fogalma szerint tevőleges cselekvést kíván; ennek ellenére elképzelhetők olyan esetek, amikor valaki mulasztással – egy cselekmény meg nem tételével – kíván másokat meghatározott magatartásra rávenni. Ezeket a magatartásokat a nem jogi nyelv gyakran „zsarolásnak” nevezi: a „nem teszem meg X-et, csak ha te Y-t” típusú fenyegetéseket a mindennapi felfogás alighanem agresszív, azaz „erőszakos” magatartásnak tekinti. Az egymással szoros kapcsolatban állók között (családban, munkahelyen) az ilyesfajta magatartás elég gyakori; ilyen a szakirodalomban bullyingnak nevezett jelenség, amely kétségtelenül mulasztásnak nevezhető magatartásokkal is elkövethető. (Greg Martin: Bullying and the Family. In: Encyclopedia of Domestic Violence. ed. N. A. Jackson. New York, Routledge, 2007. 103skk.) Ugyancsak nem tartom tartalmilag kifogásolhatónak a törvényben található „rendszeresen, ismétlődő jelleggel” fogalmi elemet sem, mivel ez a családon belüli konfliktusok jellegzetes eleme – a bántalmazó és a bántalmazott együttélése vagy más tartós kapcsolata maga is „ismétlődő jellegű” cselekvésekből áll.
1.2. Az érv másik változata nem vitatja a törvény tartalmi alkotmányosságát in abstracto, de lehetségesnek tartja, hogy a törvény alkalmazása in concreto alapjog-sérelemhez, közelebbről aránytalan alapjog-korlátozáshoz vezethet. Ez az érv csak akkor állja meg a helyét az absztrakt normakontroll keretei között, ha az alapjogsérelem a jogszabályból szükségszerűen következik. Erről viszont csak akkor lehetne szó, ha más jogszabályok nem korlátoznák a hatóság mérlegelését: ha vannak ilyenek, akkor az előzetes normakontroll keretei és korlátai között nehéz ezekre az érvekre alkotmányellenességet alapítani, mivel semmilyen élő jog nem vehető figyelembe.
Egyébként is, bármely, nem alkotmányellenes jogszabály alkalmazása során elképzelhető, hogy adott esetben a nem megfelelően mérlegelő jogalkalmazás alapjog-sérelemre vezet. Az előzetes és így szükségképpen absztrakt normakontroll eljárásban azonban csak annyit lehetne vizsgálni, vannak-e jogszabályok, amelyek ezt a lehetőségekhez képest kizárják. Itt figyelembe kellett volna venni, hogy a törvény szerint eljáró rendőrség – bár a törvény a Ket. szabályait rendeli alkalmazni – eljárására irányadó a rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény 15. §-a minden rendőri intézkedés esetében kötelezővé teszi az arányosság figyelembevételét.
2. Alapjog-dogmatikai szempontból sem tartom meggyőzőnek a „bizonytalan/meghatározatlan jogfogalom által okozott alapjogsérelem” érvét (dogmatikai figuráját).
A többség szerint, mint a határozatból kitűnik, az alkalmazott szükségességi-arányossági teszt alapja az Alkotmány 8. § (2) bekezdése. Ezt vitatom, mert szerintem ez az alkotmányos szabály csak az alapjog-korlátozás lehetőségéről és végső határáráról – a lényeges tartalomról – szól, nem arról, mikor megengedett a korlátozás a két határ között. A szükségesség-arányosság kérdése csak akkor merülhet fel, ha az alapjog-korlátozás törvényben történt, és még nem korlátozza az alapjog lényeges tartalmát. Ezt az ellenvetést félretéve is kérdés, hogy pusztán jogbizonytalansággal aránytalanná tehető-e egy különben arányos alapjog-korlátozás. Szerintem nem, mert az aránytalansághoz tudnunk kell, mi aránytalan mivel: ha a jogbizonytalanság miatt ezt nem tudjuk, akkor nem állapíthatunk meg tartalmi alkotmányellenességet. Az arányosság vagy aránytalanság tartalmi alkotmányellenesség kérdése, a jogbizonytalanság pedig ex definitione nem a jogszabály tartalmán – vagy szabályozási tartalmán – alapuló alkotmányellenesség.
Bizonytalan vagy meghatározatlan jogfogalom használata lehet alkotmányellenes, de csak szélső esetekben. Egy jogi fogalom kellő meghatározottsága vagy meghatározatlansága mindig viszonylagos. Ezért az ilyen fogalmakat tartalmazó törvények alkotmányossága a szabályozás kontextusában vizsgálandó: ha nem lehetséges meghatározottabb, konkrétabb szabályozás, akkor nem lehet indokolt az alkotmányellenesség megállapítása. A jogi szabályozás hatásait gyakran nehéz előre látni, ezért előzetes normakontroll eljárásban, mint a mostani, nagyon óvatosan kellene ehhez az érvhez folyamodni. Az Alkotmánybíróság olyan problémákról beszél itt, amelyekről nem lehet tudni, valóban akkora jogalkalmazási bizonytalanságot okoztak volna-e, amint a többség felteszi, jóllehet ennek megelőzésére a közigazgatásnak több eszköze is van.
A távoltartási törvény esetében aligha kerülhető el határozatlan jogfogalmak alkalmazása. Ha – mint többséggel együtt én is – elfogadjuk a távoltartás intézménye szükségességét, nehéz elvárni, hogy a szabályozás ne tartalmazzon a jogalkalmazó mérlegelési lehetőségét eléggé tággá tevő határozatlan jogfogalmakat. Ez abból fakad, hogy a távoltartási törvény veszély(ek) megelőzéséről szóló szabály – ebben alapvetően különbözik a büntetőjogtól. A veszély megléte vagy hiánya utóbb mindig vitatható, mert ha a rendőrség beavatkozik, soha nem fog kiderülni, mi történt volna, ha a beavatkozás elmarad. A beavatkozás értékelése így mindig kontrafaktuális állítást tartalmaz, amennyiben a veszély még meg nem történt cselekmény vagy esemény bekövetkezésének valószínűsége, a beavatkozás célja pedig éppen ennek megakadályozása. Ennek következtében, a jogalkalmazótól a helyzet tárgyilagos értékelésén alapuló döntés várható el, amihez a törvénynek kell, a lehetőségek határai között, szempontokat adnia.
Ha a meghatározatlan jogfogalom használata és vele járó jogalkalmazói mérlegelés szükséges, alkotmányosan elvárható, hogy a törvényhozó – anyagi jogi szabályozás helyett – eljárási garanciákkal korlátozza a jogalkalmazót. A vizsgált törvény a jogalkalmazó mérlegelésére bízza bizonyos kérdések eldöntését: a tények felderítését (mint minden jogalkalmazásban) teljes egészében; a konfliktusban részt vevők (különösen a bántalmazó) valószínű jövőbeli magatartásának előrelátása, így a veszély értékelése, tekintetében csak irányelveket adhat. Ezzel együtt a törvény 6. §-a több, eléggé világos szempontot ad a hatóság mérlegeléséhez. A részleteket a közigazgatásnak, különösen a rendőrségnek kell (vagy kellett volna), nyilván szakértők segítségével, szolgálati utasításokban, útmutatókban és így tovább kidolgozni.
Dr. Kiss László alkotmánybíró különvéleménye
Nem értek egyet azzal, hogy az Országgyűlés 2008. december 15-ei ülésnapján elfogadott, a hozzátartozók közötti erőszak miatt alkalmazható távoltartásról szóló törvény (a továbbiakban: Törvény) 1. § (1) és (5) bekezdése alkotmányellenes lenne. Álláspontom szerint a többségi határozatnak a hozzáférhető társadalmi-bűnügyi statisztikákat, a hatalommegosztás elvét, valamint az állami beavatkozás és a magánszféra alkotmányos viszonyát figyelembe véve más következtetésre kellett volna jutnia az ütköző alapjogok kollíziójának vizsgálata (az arányossági teszt elvégzése) során.
I.
A Nők a Nőkért Együtt az Erőszak ellen Egyesület (NANE) statisztikai adatai szerint „a partnerbántalmazás az esetek 95 százalékában férfi elkövetőt és nő áldozatot jelent. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy partnerbántalmazást nem követnek el férfiak, illetve az azonos nemű párkapcsolatban élők ellen. Ez utóbbi három kategória az összes eset 5 százalékát teszi ki. (...) Mind a nyugati, mind a magyar adatok azt mutatják, hogy minden ötödik nő él vagy élt valaha olyan kapcsolatban, ahol partnere rendszeresen testileg bántalmazta őt. Ezt az adatot tovább súlyosbítja, hogy a testi erőszak csak a jéghegy csúcsa. A folyamatos lelki erőszakban élő nők száma ennél jóval magasabb. (...) Az újabb adatok szerint a bűncselekmény következtében meghalt nők 60 százaléka (volt) házastársának vagy élettársának az áldozata, míg a megölt férfiak 13 százaléka halt meg a házastársának vagy az élettársának a keze által. A nők szinte minden esetben aktuális bántalmazó partnerüket ölték meg, vagyis mind a nők, mind a férfiak meggyilkolásához a nő bántalmazottsága vezetett. Egy nőnek nyolcszor annyi esélye van, hogy férje vagy élettársa ölje meg, mint idegen támadó. A nők számára a legnagyobb veszélyforrást egyértelműen (volt) férjük és partnerük, a saját otthonuk, valamint a válást követő időszak jelentik.” (http://16akcionap.org/nehany-adat-a- csaladonbeluli-eroszakrol)
A nyilvános bűnügyi statisztikák alapján a megölt nőknek több mint a felét volt élettársuk vagy férjük ölte meg. Az emberölést az esetek 80%-ában hosszas feleségbántalmazás előzte meg. Minden ötödik nő olyan családban nőtt fel, ahol az apa verte az anyát.
(Tóth Olga: Erőszak a családban. Tárki Társadalompolitikai tanulmányok, 12. 1999. http://www.tarki.hu/adatbank-h/kutjel/pdf/a396.pdf. Women Against Violance. Country Report 2008.
http://www.wave-network.org/images/doku/wave_country_ report08.pdf
Részletesebben: Rendszerbe zárva. Hogyan kezeli az igazságügyi rendszer a nők és gyermekek elleni férfierőszak tényét Magyarországon. PATENT-NANE.
http:/www.nane.hu/kiadvanyok/kezikonyvek/rendszerbe-zarva.pdf/)
Az Országgyűlés 2008. december 15-ei ülésén 374 országgyűlési képviselő által – ellenszavazat nélkül – elfogadott Törvény vélhetően e tények ismeretében és alapulvételével szabályozta a hozzátartozók közötti erőszak miatt alkalmazható megelőző távoltartás intézményét.
II.
1. A köztársasági elnök indítványa ennek a Törvénynek két rendelkezését is alkotmányellenesnek találta. Elsőként a Törvény 1. § (1) bekezdésében foglalt erőszak fogalmat minősítette aránytalanul tágnak és részben értelmezhetetlennek. „Mindenekelőtt igen széles körben teszi lehetővé a beavatkozást az, hogy a Törvény nem követeli meg bűncselekmény elkövetésének alapos gyanúját az ideiglenes megelőző távoltartás és a megelőző távoltartás alkalmazásához.”... Törvény által előirányzott távoltartás hatékonyságát nem csökkentené, ha azt csak bűncselekmény alapos gyanúja esetén lehetne alkalmazni.” – így az indítvány. Majd folytatódik: „Ugyanakkor a Törvény szerinti távoltartás jelentős súlyú szankció, még ha célja elsősorban nem a megbüntetés is, hanem a prevenció. A bántalmazó ugyanis el kell, hogy hagyja az általa használt ingatlant, és oda 72 órán, illetve 30 napon belül nem térhet vissza. Ezalatt szállásról kell gondoskodnia, a munkába járást újra kell szerveznie, használati tárgyaihoz nem férhet hozzá, életvitele tehát igen jelentősen megnehezül, sőt megfelelő anyagi eszközök híján el is lehetetlenülhet. Ilyen súlyú beavatkozást csak a védett alkotmányos értékek, elsősorban is a testi integritás közvetlen sérelme vagy veszélyeztetettsége indokolhat, bűncselekménynek nem minősülő magatartások azonban nem.”
2. Az indítvány a Törvény 1. § (5) bekezdésében adott fogalommeghatározást is olyan tágnak tekintette, ami miatt az ellentétes az Alkotmány 55. § (1) bekezdésében szabályozott személyes szabadsághoz való joggal, az 58. § (1) bekezdésében biztosított mozgásszabadság és a tartózkodási hely szabad megválasztásának a jogával, illetőleg az Alkotmány 13. §-ában garantált tulajdonhoz való joggal. A Törvény 1. § (5) bekezdésével kapcsolatban különösen azt kifogásolta, hogy a Törvény 1. § (1) bekezdés szerinti erőszakot el lehet követni „együttélés nélkül bensőséges kapcsolatban álló személy” sérelmére is.
III.
Az előzetes normakontroll voltaképpen az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből kiolvasztható jogbizonytalanságot előidéző fogalommeghatározások pontatlanságán és nehezen értelmezhetőségén nyugszik.
Mindenekelőtt tehát ezzel a „kiindulási alap”-pal kell foglalkoznunk. Mint a normavilágossági kérdéseknél általában, abból a hipotézisből kell kiindulni, hogy a vizsgált normák „általános osztályozó terminusok”, amelyek alkalmazási köre, a neves jogfilozófus H. L. A. Hart szerint soha nem lehet teljesen meghatározott. (H. L. A. Hart: A jog fogalma. Osiris, Budapest 1998, 147.) Ezen túlmenően a normavilágossági eseteken belül az előzetes normakontroll indítványoknál különös figyelmet kell fordítani az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe foglalt jogállamiság részét képező hatalommegosztás elvére is, hiszen az Alkotmánybíróság nem a jogalkotó tanácsadója, hanem bírája [16/1999. (IV. 20.) AB határozat, ABH 1991, 59–60.], továbbá nem vonhatja el más hatalmi ágak hatáskörét: tipikusan a bírói hatalmi ág végső jogértelmező szerepét.
Eddigi gyakorlatában az Alkotmánybíróság csak egészen szélsőséges esetekben alapozta az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe foglalt jogállamiság részét képező normavilágosság sérelmére hivatkozással az alkotmányellenesség megállapítását. [47/2007. (VII. 3.) AB határozat, ABH 2007, 620–652.] Magam is csak egyetlen esetben láttam indokoltnak pusztán a normavilágosságra utalással hivatkozással az alkotmányellenesség kimondását, éspedig ott is előzetes normakontroll-eljárás keretén belül kiterjesztett utólagos normakontroll-eljárásban. [A 2/2001. (I. 17.) AB határozathoz fűzött párhuzamos indokolás. ABH, 2001, 59–67. old.] Ennek azonban hangsúlyozottan két előfeltétele volt: az előzetes normakontroll-indítvány kiterjesztése a köztársasági elnök által vizsgálni kért normán túli, már hatályos normára, illetőleg a türelmi zóna-kijelölési rendszer működésképtelensége (a települési önkormányzatok elmulasztották a rendeletalkotást, illetőleg a törvényhozó nem rendelt megfelelő pénzügyi eszközöket a vizsgált normákban előírt feladatkörökhöz). Az Alkotmánybíróság tehát csak egészen szélsőséges esetben alkalmazza előzetes normakontroll-hatáskörben a normavilágosságot az alkotmányellenesség megalapozására: valójában csak akkor, olyan esetekben állapít meg ilyen okból alkotmányellenességet, ha a szokásos értelmezési módszerekkel nem valószínűsíthető a vizsgált norma tartalmának a feltárása.
Az okok végső soron a hatalommegosztás elvének figyelembevételében keresendők, közelebbről abban, hogyan oszlanak meg az értelmezési hatáskörök a jogalkotó, a hatósági jogalkalmazók, a rendesbíróságok és az Alkotmánybíróság között.
Tipikus esetben a jogalkotó által adott ún. legális definíciót alkalmazzák a rendesbíróságok, s amennyiben az korrekcióra szorul – élve „jogalakító” hatalmukkal – finomítják a jogalkotó általi fogalommeghatározást. Az Alkotmány alatti normák esetében végső soron tehát a rendesbíróságok állapítják meg azt, mi az adott norma értelme. [38/1993. (VI. 11.) AB határozat, ABH 1993, 266.] Amennyiben ez a szokásos értelmezési módszerekkel nem határozható meg, akkor a rendesbíróság az Abtv. 48. §-ába foglalt hatáskörében indítványozhatja a norma konkrét utólagos kontrollját, amennyiben pedig alkotmányossági megfontolást nem igénylő jogkérdésben szükséges a joggyakorlat egységesítése, akkor az Alkotmány 47. § (2) bekezdése alapján a Legfelsőbb Bíróság jogegységesítő gyakorlata kínálhat megoldást.
A fentiekre tekintettel különösen körültekintően kell eljárni akkor, amikor előzetes normakontroll-eljárásban olyan törvényhozói definíciók normavilágosságáról foglal állást az Alkotmánybíróság, amelyeket sem a szabálysértési (rendőrhatósági), sem a rendesbírósági szervezet mind ez idáig még nem alkalmazott. Normavilágossági kérdésekben abból a hipotézisből érdemes kiindulni, hogy a jogalkotó elvégezte a hatástanulmányokat, rendelkezésére állnak azok a társadalmi-bűnügyi statisztikák, elemzések, amelyek ismeretében a hozzátartozók éppen általa megvont körét emelte be az ideiglenes megelőző és megelőző távoltartás körébe.
A bevezetőben írt statisztikai adatok ismeretében úgy tűnik számomra, hogy a törvényhozó nem járt el kirívóan ésszerűtlenül a hozzátartozók közötti erőszak és a hozzátartozók fogalmának meghatározásakor. Ezt a feltételezésemet erősíti meg az Országgyűlés már hivatkozott ellenszavazat nélküli, 374-es „igen” szavazata is.
IV.
Az alapjogi teszt alkalmazásával sem jutok el arra az eredményre, amelyre a többségi határozat.
1. Az alapjog-korlátozás alkotmányosságát illetően – az Alkotmány 8. § (2) bekezdését értelmezve – a 30/1992. (V. 26.) AB határozatban írtak irányadók. Nevezetesen: „Az állam akkor nyúlhat az alapjog korlátozásának eszközéhez, ha másik alapvető jog és szabadság védelme vagy érvényesítése, illetve egyéb alkotmányos érték védelme más módon nem érhető el. Az alapjog korlátozásának alkotmányosságához tehát önmagában nem elegendő, hogy az másik alapjog vagy szabadság védelme vagy egyéb alkotmányos cél érdekében történik, hanem szükséges, hogy megfeleljen az arányosság követelményeinek: az elérni kívánt cél fontossága és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő arányban legyenek egymással. A törvényhozó a korlátozás során köteles az adott cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt alkalmazni. Alkotmányellenes a jog tartalmának korlátozása, ha az kényszerítő ok nélkül, önkényesen történik, vagy ha a korlátozás súlya az elérni kívánt célhoz képest aránytalan.” (ABH 1992, 167, 172).
2. A továbbiakban azt vizsgálom, milyen alapjogok között áll fenn kollízió, s ezeket én miként mérlegeltem volna.
A köztársasági elnöki indítvány állítása szerint a Törvény 1. § (1) és (5) bekezdései (amelyek meghatározzák, hogy kivel szemben és milyen magatartás miatt rendelhető el a távoltartás) sértik a személyes szabadsághoz való jogot, a tartózkodási hely szabad megválasztását és a mozgásszabadságot. Kétségtelen tény, hogy a személyes szabadságtól való megfosztás csak szigorú garanciák egyidejű érvényesülése mellett lehet csak alkotmányos [66/1991. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1991, 342, 347.] ám a jelen ügyben a személyi szabadságtól való megfosztás esete nem merül fel, mivel ezt a kérdéskört a többségi határozat által is idézett büntetőeljárási kényszerintézkedésként megfogalmazott távoltartás szabályai rendezik [19/1999. (VI. 25.) AB határozat, ABH 1999, 150, 158.; 26/1999. (IX. 8.) AB határozat, ABH 1999, 265, 276.] Már itt megjegyzem azt is: a Törvény csak rövid ideig – akkor is szervezeti garanciákkal és jogorvoslatokkal körülövezetten – korlátozza a személyes szabadsághoz való jog részét képező tartózkodási hely megválasztásának a jogát.
A biztosítékok a másik oldalán álló alapjogok védelme tekintetében is megkülönböztetett figyelmet érdemelnek.
A Törvényben szabályozott megelőző távoltartás a bántalmazott – Alkotmány 54. § (1) bekezdésének oltalma alatt álló – élethez és az emberi méltósághoz való jogát, továbbá a testi-lelki integritását védi. Az Alkotmány 54. § (2) bekezdése által tiltott erőszak, a kegyetlen, embertelen és megalázó bánásmód okot ad az állami fellépésre, (az objektív intézményvédelmi kötelezettség teljesítésére) amelynek során az érintett (a bántalmazó) alapjogai korlátozás alá eshetnek. Ezzel összefüggésben kiemelem: nem tudok egyetérteni a többségi döntés alapjául szolgáló magánszféra- és erőszak fogalom-értelmezéssel. A német alkotmányjogi dogmatikából a magyar alkotmánybírósági és jogalkotói gyakorlatba átvett harmadhatás (Drittwirkung) doktrínája alapján – nézetem szerint – akkor is lehetőség van az állami beavatkozásra, ha a bántalmazó a törvényben meghatározott hozzátartozó lelki integritását sérti akár a tevékenységével, akár a mulasztásával. A testi és lelki integritás ugyanis az érzelmi és értelmi motívumokhoz hasonlóan egymástól mesterségesen nem választhatók el. Osztom ugyanakkor a többségi határozatnak azt a felfogását, mely szerint a hozzátartozók közötti erőszak nemcsak a fizikai tevékenység vagy mulasztás, hanem beszédaktusok útján is megvalósulhat (lásd a többségi határozat IV. pontját), ám megint más nézeten vagyok abban a tekintetben, hogy – a gyűlöletbeszédhez hasonlóan – a jelen ügyben is csak az indítványozó és a többségi határozat szerinti veszélyeztetési-sérelmi mérték teremtené meg az állami beavatkozás alapját: az állami beavatkozást ugyanis nemcsak a testi integritás közvetlen sérelme vagy veszélyeztetettsége indokolhatja, hanem a lelki integritást és az emberi méltóságot folyamatosan sértő beszédaktusok, mulasztások is. Ebben a körben kitüntetett szerepet tulajdonítok annak, hogy az Alkotmány számos pozitív diszkriminációs rendelkezést (objektív intézményvédelmi rendelkezést) tartalmaz a hozzátartozók közötti erőszak tipikus áldozatai, a nők és gyermekek vonatkozásában (Alkotmány 16. és 67. §-ok).
Megjegyzem, hogy a harmadhatás (a magánszférába való belépés) tekintetében, valamint a lelki integritás védelmében az iméntivel megegyező álláspontot foglalt el a strasbourgi bíróság is a többségi döntés által idézett Sandra Jankovic-ügyben. A strasbourgi testület emlékeztetett arra, hogy a család meglétének nem szükséges, bár tipikus előfeltétele a házasságban élés, így azokban az esetekben, amikor házasságon kívül történik a volt hozzátartozó, élettárs, intim partner bántalmazása, akkor az Emberi Jogok Európai Egyezménye 8. cikkébe foglalt, a bántalmazott magánszférájához való jog hívható fel a bántalmazók ellen (az ügyben büntetőjogi eszközökkel) kellően fel nem lépő nemzeti hatóságok ellen. A magánszféra védelme a strasbourgi bírák szerint egyaránt magában foglalja az egyén testi és pszichológiai integritását. Az egyének morális integritásának megvédése pedig az államoknak az Egyezmény 8. cikkéből folyó pozitív kötelezettsége. (Lásd a X and Y v. the Netherlands; Costello-Roberts v. the United Kingdom; D.P. and J.C. v. the United Kingdom; M.C. v. Bulgaria; Bevacqua and S. v. Burgaria, Sandra Jankovic v. Croatia-ügyeket.)
A többségi határozat – helyesen – arra az álláspontra helyezkedett, hogy a Törvény által meghatározott cél eléréséhez a szabályozás alkotmányossági szempontból szükséges. Ilyen esetekben az államnak az alapjogok védelmében fennálló állami intézményvédelmi kötelezettsége – a többségi határozat szerint is – indokolhatja az erőszak jellegével arányos, azaz az alkotmányosan megalapozható módon történő állami beavatkozást. Helyesen mondja azt is a többségi határozat, hogy a távoltartás alapjog – korlátozással jár, s ezért a jogalkotónak pontos fogalom meghatározással és az önkényes jogalkalmazás ellen védő garanciákkal kell biztosítania a jogintézmény működését. Mint említettem, az állami beavatkozás szükségessége az elérendő alkotmányos cél érdekében a többségi határozat szerint sem vitatható.
3. Meggyőződésem szerint más a helyzet a többségi határozatnak az arányosságot elemző megállapításaival. A határozat szerint a jogalkotó túl szélesen, parttalanul határozta meg az erőszak, valamint a hozzátartozó fogalmát, ezáltal sérül a normavilágosság követelménye, így a határozatlan jogfogalmak a magánszférához való jog, a tartózkodási hely szabad megválasztása és a mozgásszabadság „törvény céljával ellentétes”, aránytalan sérelmét is okozhatják. A határozat indokolásában foglaltakat figyelembe véve – álláspontom szerint – a támadott legális definíciók azonban nem olyan mértékben és nem olyan kirívóan határozatlanok a jogalkalmazás számára, amelyek aránytalan alapjog-sérelmet okozhatnának.
Úgy vélem a többségi határozat nem végezte el kellő mélységben azokat az alkotmányossági vizsgálatokat, amelyek meggyőzően alátámaszthatnák az arányosság sérelmét. A többségi határozat indokolása ebben a részében nem tartalmaz meggyőző érveket. Magam sem a definíciókban, sem a Törvény által megteremtett garanciákban nem érzékelek olyan hiányokat, amelyek az Alkotmány 55. § (1) és 58. § (1) bekezdésében írtak elkerülhetetlen sérelméhez vezethetnének. A bántalmazottnak az élethez, az emberi méltósághoz, a testi-lelki integritáshoz való alkotmányos alapjogaival áll szemben a bántalmazónak a tartózkodási hely szabad megválasztásához, a mozgásszabadsághoz való alapjoga. Figyelemmel kell lenni arra, hogy a korlátozás viszonylag szűk körű, rövid idejű és kellő alkotmányos garanciákkal övezett. A bántalmazott és a bántalmazó jelzett alapjogainak egybevetéséből a bántalmazó alapjogainak a Törvényben írt korlátozása – amit a többségi határozat is szükségesnek tart – nem tekinthető aránytalannak.
Nézzük közelebbről:
a) A Törvény indítvánnyal támadott 1. § (1) bekezdésének két fordulata van: az első fordulatában a bántalmazó a bántalmazott méltóságát, életét, a szexuális önrendelkezéshez való jogát, testi és lelki egészségét „súlyosan” és „közvetlenül” veszélyezteti (ez lehet egyszeri), a másodikban az ilyen irányú bántalmazás a „rendszeres” és „ismétlődő” veszélyeztetéssel jár együtt (tehát a veszélyeztetés folytatólagos), amely a definícióban írt akár egyszeri „súlyos” és „közvetlen” cselekményhez is kapcsolódhat, s nem kell annak mindenáron (a „vagy” kötőszóval elválasztott) második fordulathoz, a „rendszeres” és „ismétlődő” veszélyeztető cselekményekhez kötődnie. A többségi határozat – álláspontom szerint – a két fordulat egymásra vetítésével maga hozott létre olyan értelmezési bizonytalanságot, amely a definícióban valójában nincs is meg.
b) A Törvény 1. § (5) bekezdése meghatározza, hogy a Törvény alkalmazása során kit kell hozzátartozónak tekinteni.
Az indítvány szerint a Törvénynek ez a rendelkezése a „hozzátartozó” fogalmát, az idevonható személyek körét indokolatlanul kibővíti: különösen az „együttélés nélkül bensőséges kapcsolatban álló személy” kategóriája az, amely indokolatlanul és kezelhetetlen módon kibővíti a személyi kört. Magam úgy vélem, hogy magában az eljárásban viszont megvannak azok a biztosítékok, amelyek ezt a veszélyt eliminálni képesek. (A Törvény II. Fejezetében írt, a hozzátartozók közötti erőszak megelőzését szolgáló intézményrendszer, és jelzési kötelezettség erre mindenesetre jó esélyt teremt.)
Az eddigieket összegezve: a jogbiztonság alkotmányos elvéből következően a jogalkotónak a normavilágosság követelményeinek megfelelő jogszabályszöveget kell kibocsátania. Az Alkotmánybíróság gyakorlatában mindazonáltal figyelembe veszi a jogszabályok értelmezésének, alkalmazásának a szerepét is. „A jogszabály mindig általánosságban, elvontan szabályoz, az absztrakt norma konkrét jogesetre alkalmazása – és ezáltal tartalommal kitöltése – a jogalkalmazó feladata. A jogalkalmazás során szükséges az alkalmazandó norma értelmezése, amelyhez segítséget nyújthat a jogszabály (annak értelmező rendelkezései vagy az indokolása, amelyből kitűnhet a jogalkotó szándéka), a hosszabb időn keresztül kialakult-kialakított jogi (értelmezési) gyakorlat stb. A nem kellő pontossággal megfogalmazott jogszabály is alkalmazható, ha a megfogalmazás pontatlansága a jogalkalmazás során, a jogalkalmazói értelmezés által (...) orvosolható. Az Alkotmánybíróság gyakorlata alapján (...) egy jogszabály vagy annak valamely rendelkezése csak akkor tekinthető az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében meghatározott jogállamiság szerves részét képező jogbiztonság követelményébe ütközőnek, ha megfogalmazása olyannyira homályos, hogy jogalkalmazói értelmezéssel sem tölthető ki tartalommal, vagy határozatlansága lehetőséget ad a szubjektív jogalkalmazói döntésre, a különböző jogalkalmazók eltérő gyakorlatára, a jogegység hiányára.” (534/E/2001. AB határozat, ABH 2002, 1283, 1291–1292.)
Álláspontom szerint mind a hatósági, mind pedig a bírói jogalkalmazás képes a Törvény által definiált és az indítványban kifogásolt fogalmakat értelmezni, alkalmazni, azok – rövidebb-hosszabb – idő eltelte után nem okozhatnak jogbiztonsági problémákat. Hasonlóan járt el, s a jogalkalmazói mérlegelés jelentőségét hangsúlyozta az Alkotmánybíróság több, az alapjogok közötti egyensúly kialakítását megfogalmazó döntésében is. A szabad mozgáshoz való jog (amely érvényesülésének leggyakoribb színtere pedig a közút, a közterület) és a gyülekezési jog közötti kollíziót elbíráló 75/2008. (V. 29.) AB határozatában (ABK 2008. május, 715, 718.) is megerősítette azt a korábbi felfogását, miszerint „két alapjog (...) esetleges konfliktusának megelőzésére a hatóságnak szükségképpen rendelkeznie kell azzal a jogszabályi felhatalmazással, hogy biztosítsa mindkét alapjog érvényesülését, illetőleg, ha ez lehetetlen, azt, hogy az egyik csak a legszükségesebb mértékben szoruljon háttérbe időlegesen a másik javára.” [55/2001. (XI. 29.) AB határozat, ABH 2001, 458–459.]
c) A többségi határozat a „pontos fogalom meghatározás” mellett elengedhetetlennek tartja az „önkényes jogalkalmazás ellen védő garanciák” meglétét is.
Álláspontom szerint ezek meglétével vagy hiányával, s ezeknek az indítvány elbírálása szempontjából értékelhető jelentőségével ugyanakkor az arányosság vizsgálatakor gyakorlatilag nem is foglalkozik a többségi határozat. Valójában tehát leszűkül a fogalomelemzésre, s azok minősítése révén jut el az alkotmányellenesség megállapításáig.
Márpedig e garanciák megléte vagy hiánya döntő jelentőségű az arányosság vizsgálatakor még akkor is, ha az indítvány azok szerepét gyakorlatilag nem is érinti.
Úgy vélem, a törvényalkotó kellő gondosságot tanúsított e biztosítékok megteremtése során. Meghatározta a megelőzést szolgáló intézményrendszert és sorra vette annak összes elemét, megjelölve azok jelzési kötelezettségét és annak tartalmát (2. §); részletezte a követendő eljárást, mindenütt ügyelve a jogállami biztosítékok megteremtésére (3. §); előírta az alkotmányos adatkezelés rendjét (4. §); a lehető legrészletesebben szabályozta az ideiglenes megelőző távoltartással összefüggő eljárást (6. §); az elintézési határidőt (7. §); az ideiglenes megelőző távoltartó határozat tartalmi kellékeit (8. §); az ilyen határozatok közlési rendjét (9. §), az igénybevehető jogorvoslatokat (10. § és 12. §). Hasonlóképpen gondosan járt el a megelőző távoltartás jogi rendjének körülhatárolásakor is. (13. §–17. §) Nem bizonyítható tehát az, hogy fennállhatna az önkényes jogalkalmazás veszélye.
V.
Világossá tette a törvényhozó, hogy mind az ideiglenes megelőző távoltartás 72 órás időtartamával, mind pedig a megelőző 30 napos időtartamával pusztán egyfajta – a végső eszközként (ultima ratio) igénybe vehető büntetőjog eszközrendszerét kikerülő, megelőző – „gyorssegélyt” kíván biztosítani. Ezek az időtartamok nem tekinthetők a bántalmazottak életét, emberi méltóságát, testi, lelki egészségét veszélyeztető bántalmazók mozgásszabadságát, személyes szabadsághoz való jogát, tartózkodási helyük szabad megválasztásának jogát alkotmányellenesen sértő, aránytalan korlátozásának. A hozzájuk kapcsolódó részletes eljárási rend (nem utolsósorban az igénybe vehető jogorvoslatok) az – esetleges – önkényes jogalkalmazás elleni garanciarendszer alapjait teremti meg. Az erre épülő – s nem eleve alkalmatlannak ítélt – hatósági és bírói gyakorlat rövid időn belül képes lett volna az Európában egyébként messze nem példa nélküli (s a miénknél jóval kevesebb garanciával körülövezett) távoltartás intézményének jogállami keretek között maradó meghonosítására.
Erre tekintettel nem értek egyet azzal, hogy az Alkotmánybíróság a Törvény 1. § (1) és (5) bekezdésének az alkotmányellenességét megállapította.
1
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás