2/2007. (I. 24.) AB határozat
2/2007. (I. 24.) AB határozat1
2007.01.24.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára és mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítvány, valamint folyamatban lévő ügyben alkalmazandó jogszabály alkotmányellenességének megállapítására irányuló bírói kezdeményezések tárgyában meghozta a következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény 69. § (3) bekezdése alkotmányellenes, ezért azt 2007. december 31. napjával megsemmisíti.
2. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 201. § (1) bekezdésének b) pontja, c) pontja, d) pontjának „sorozatban vagy szervezett elkövetéssel megvalósuló (ideértve az”, továbbá „elkövetést is)” szövegrészei, e) pontja és f) pontja alkotmányellenes, ezért azokat 2007. december 31. napjával megsemmisíti.
A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 201. § (1) bekezdése ezt követően az alábbi szöveggel marad hatályban:
„201. § (1) Titkos adatszerzésnek akkor van helye, ha az eljárás
a) ötévi vagy ennél súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő szándékos, továbbá
b)
c)
d) üzletszerűen, bűnszövetségben vagy bűnszervezetben történő
e)
f)
g) fegyveresen elkövetett
bűncselekmény vagy ilyen bűncselekmény kísérletének, illetőleg előkészületének gyanúja miatt folyik.”
3. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 206. § (3) bekezdésének 2006. június 30. napjáig hatályos szövege alkotmányellenes volt.
4. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 206. § (3) bekezdésének 2006. június 30. napjáig hatályban volt szövege a Debreceni Ítélőtábla előtt Bf. II. 81/2005. szám alatt folyamatban lévő ügyben nem alkalmazható.
5. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a jövedéki adóról és a jövedéki termék forgalmazásának különös szabályairól szóló 2003. évi CXXVII. törvény 111. § (2) bekezdés g) pontja alkotmányellenes, ezért azt a határozat kihirdetésének napjával megsemmisíti.
6. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a jövedéki adóról és a jövedéki termék forgalmazásának különös szabályairól szóló 2003. évi CXXVII. törvény 111. § (2) bekezdés g) pontja a Sátoraljaújhelyi Városi Bíróság előtt Bk. 29/2006. szám alatt folyamatban lévő ügyben nem alkalmazható.
7. Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 201. § (1) bekezdésének d) pontja „üzletszerűen, bűnszövetségben vagy bűnszervezetben történő” szövegrésze, valamint g) pontja alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
8. Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 201. § (1) bekezdésével összefüggő, mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítványt elutasítja.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
1. Az Alkotmánybírósághoz egy bírói kezdeményezés és egy indítvány érkezett a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény (a továbbiakban: Rtv.) és a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) egyes, a titkos információgyűjtésre és a titkos adatszerzésre vonatkozó rendelkezései alkotmányellenességének megállapítása és megsemmisítése tárgyában. Az indítványozó ezen kívül a Be. rendelkezéseivel összefüggésben, mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítását is kezdeményezte. Egy további bírói kezdeményezés a jövedéki adóról és a jövedéki termék forgalmazásának különös szabályairól szóló 2003. évi CXXVII. törvény (a továbbiakban: Jöt.) 111. § (2) bekezdés g) pontja alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte.
Az Alkotmánybíróság az ügyeket szoros összefüggésükre figyelemmel egyesítette és egy eljárásban bírálta el.
2.1. Az egyik bírói kezdeményezés a Be. 206. § (3) bekezdése alkotmányellenességét állította, az Alkotmánynak a jogbiztonság követelményét meghatározó 2. § (1) bekezdésére, az ember alapvető jogainak védelmére és ezek lényeges tartalmának korlátozhatatlanságára vonatkozó 8. §-ára, a bírói függetlenséget oltalmazó 50. § (1) bekezdésére, a bíróság előtti egyenlőséget garantáló 57. § (1) bekezdésére, a védelemhez való jogot előíró 57. § (3) bekezdésére, valamint a jóhírnévhez, a magánlakás sérthetetlenségéhez, a magántitok és a személyes adatok védelméhez való jogot biztosító 59. § (1) bekezdésére hivatkozással.
Az indítvány szerint a sérelmezett rendelkezésből hiányzik „a világos és a jogalkalmazás során felismerhetően értelmezhető és egyértelmű normatartalom”, a titkos információgyűjtés és a titkos adatszerzés célhoz kötöttsége a büntetőeljárásban vagy más büntetőeljárásban történő felhasználása tekintetében. A Be. 206. § (3) bekezdése arra kényszeríti az ügyben érdemi döntést hozó bíróságot, hogy a titkos információgyűjtésnek az Rtv. 63. § (1) bekezdésében, a 69. § (3) bekezdésében, valamint a titkos adatszerzésnek a Be. 201. §-ban rögzített, egymástól eltérő feltételrendszerét feleltesse meg egymásnak, miközben egyik jogszabályból sem állapítható meg a célhoz kötöttség fogalma. Az ügyet tárgyaló bíró minden esetben el van zárva attól, hogy az ún. „előzetes” eljárásban alkalmazott titkos információgyűjtés dokumentumait legalább a jogszerűség kérdésében ellenőrizhesse. Az erre vonatkozó iratokat egyáltalán nem ismerheti meg, akkor sem, ha az ügyész azokat az eljárás során felhasználja. Hasonlóképpen teljes terjedelmükben „titkosak” maradnak mindezen iratok a védelem számára, míg az ügyész a felhasználásukról való döntés előtt nyilvánvalóan megismeri a tartalmukat.
Utal az indítvány arra is, hogy a titkos információgyűjtés eljárási szabályai, az erről szóló bírói döntés formai és tartalmi követelményei egyébként is kidolgozatlanok (lényegében nincsenek is szabályok), ami már eleve megnehezíti a célhoz kötöttség ellenőrzését. Mindennek következtében az adott konkrét eljárásban egyedül az ügyész rendelkezik ismeretekkel a titkos információgyűjtés okairól, lefolyásáról, a bíróság és a védelem által ellenőrizhetetlen indokok alapján dönt a célhoz kötöttség, s így a felhasználhatóság kérdésében. Ez a megoldás sérti a tisztességes eljárás követelményét, a hatékony védelemhez való jogot és a bírói függetlenséget. A jogállami garanciák hiánya veszélybe sodorja továbbá a magánlakás, a magántitok, a személyes adatokhoz való jog érvényesülését is.
A kezdeményező bíró minderre tekintettel a támadott rendelkezés ex nunc hatályú megsemmisítését kérte.
2.2. Az indítványozó az Rtv. 69. § (3) bekezdése a)–h) pontjait és a Be. 201. § (1) bekezdésének b)–g) pontjait az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt jogbiztonság követelményének sérelmére hivatkozással támadta. E mellett a Be. 201. § (1) bekezdés a) pontja kapcsán alkotmányellenes mulasztás megállapítására is indítványt tett.
Indokolásában részletesen kifejtette, hogy a titkos információgyűjtésnek az Rtv. 69. § (3) bekezdése a)–h) pontjaiban, és a titkos adatszerzésnek a Be. 201. § (1) bekezdésének b)–g) pontjaiban meghatározott feltételei „önmagukban is alig értelmezhető” vagy csak „részben értelmezhető” fogalmakat takarnak, egymással sincsenek kellően összehangolva, az alapjogok korlátozásával összefüggésben pedig sértik a szükségesség és arányosság követelményét. Álláspontja szerint összességében mind az Rtv., mind a Be. feltételrendszerének jelenlegi megfogalmazása megengedi az önkényes bírói értelmezést, mert nem felel meg a normavilágosság követelményének. Ennek folytán túlságosan tág határok között alkalmazhatók a bírói engedélyhez kötött titkos információgyűjtésnek, illetve a titkos adatszerzésnek a jelzett törvényekben felsorolt eszközei. Tisztázatlanul marad továbbá az ügyésznek a titkos információgyűjtésen, illetve a titkos adatszerzésen alapuló nyomozásban betöltött szerepe, illetve szabályozatlan a jogorvoslat kérdése is.
Az indítványozó utalt arra, hogy az Alkotmánybíróság a 47/2003. (X. 27.) AB határozatában (a továbbiakban: Abh1.) – más jogintézménnyel összefüggésben – az Rtv. 69. § (3) bekezdése a)–h) pontjait a jogbiztonság szempontjából alkotmányosan kifogásolhatónak ítélte. Megítélése szerint az Abh1.-ben megfogalmazott és egy másik jogintézmény (a bűnmegelőzési ellenőrzés) megsemmisítéséhez vezető alkotmányossági problémák a titkos információgyűjtés engedélyezése kapcsán fokozottan fennállnak.
Összességében az általa kifejtett indokokra figyelemmel az Rtv. 69. § (3) bekezdés a)–h) pontjainak és a Be. 201. § (1) bekezdés b)–g) pontjainak azonnali hatályú megsemmisítését javasolta.
A Be. 201. § (1) bekezdés a) pontja vonatkozásában arra hivatkozott, hogy a titkos adatszerzés feltételei között nem szerepel az Rtv. 69. § (1) bekezdése szerinti azon korlátozás, amely csak bűntettek esetén teszi lehetővé a titkos eszközök és módszerek alkalmazását. Álláspontja szerint ez a hiányosság sérti az alapjogok szükséges és arányos korlátozásának alkotmányi követelményét. Erre figyelemmel mulasztás megállapítását indítványozta.
2.3. A másik bírói kezdeményezés a Jöt. 111. § (2) bekezdés g) pontját az Alkotmánynak az ember alapvető jogainak védelmére és lényeges tartalmuk korlátozhatatlanságára vonatkozó 8. §-ába, a jóhírnév, a magánlakás és magántitok, valamint a személyes adatok védelmét meghatározó 59. § (1) bekezdésébe és a diszkrimináció tilalmát előíró 70/A. § (1) bekezdésébe ütközőnek ítélte.
A kezdeményező bíró az indítványban arra mutatott rá, hogy a támadott rendelkezés olyan titkosszolgálati intézkedések megtételére jogosítja fel minden feltétel nélkül a vámhatóságot, amelyekhez a Be. 200. § (1) bekezdés b) pontja – minden más esetben – bírói engedélyt kíván meg.
Kifejtette továbbá, hogy bár a közteherviselés kötelezettségének teljesülése érdekében fontos érdek fűződik az adóelkerülő magatartások felderítéséhez, a vitatott rendelkezés megfelelő törvényi felhatalmazás nélkül, szükségtelenül és aránytalanul ad lehetőséget az alkotmányos jogok korlátozására. „Adott esetben ugyanis az eljárás úgy történik, hogy a Vám- és Pénzügyőrség a rendelkezésére álló technikai eszközök alkalmazásával valamennyi postai küldeményt átvizsgálja, annak felbontása nélkül, majd az így szerzett vizsgálati eredmény alapján döntenek arról, hogy az adott csomag gyanúsnak tekinthető-e, s ennek felbontása történik [...]” a Jöt. támadott rendelkezésére hivatkozással. A megelőző vizsgálatba mindazon állampolgárok küldeményei bekerülnek, akiknek nincs jövedéki adófizetési kötelezettségük, s nem is továbbítanak adózatlan jövedéki terméket. Mindehhez pedig nincs szükség sem igazságügy-miniszteri, sem bírói engedélyre, sőt az általános felhatalmazás éppen ennek elkerülését célozza. Így azonban a büntetőeljárásban olyan bizonyíték kerül felhasználásra, amelyet a nyomozó hatóság tiltott módon szerzett.
Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatának megfelelően a kérelmet úgy értelmezte, hogy az magában foglalja e jogszabálynak az adott ügyben való alkalmazási tilalma kimondását is [utoljára: 36/2006. (IX. 7.) AB határozat, ABK 2006. szeptember, 643.].
3. Az Alkotmánybíróság beszerezte az igazságügy- (jelenleg igazságügyi és rendészeti) miniszter véleményét.
II.
Az Alkotmánybíróság az indítvánnyal kapcsolatban a következő jogszabályokat vizsgálta.
1. Az Alkotmány rendelkezései:
„2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.”
„8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
(2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.
(...)”
„50. § (...)
(3) A bírák függetlenek és csak a törvénynek vannak alárendelve. A bírák nem lehetnek tagjai pártnak és politikai tevékenységet nem folytathatnak.”
„57. § (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.
(...)
(3) A büntetőeljárás alá vont személyeket az eljárás minden szakaszában megilleti a védelem joga. A védő nem vonható felelősségre a védelem ellátása során kifejtett véleménye miatt.”
„59. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkit megillet a jóhírnévhez, a magánlakás sérthetetlenségéhez, valamint a magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog.”
„70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.”
2. Az Rtv. támadott rendelkezése:
„69. § (...)
(3) A Rendőrség az (1) bekezdésben felsorolt titkos információgyűjtésre szolgáló eszközöket és módszereket (a továbbiakban: különleges eszközök) az ott meghatározottak szerint alkalmazhatja a bűncselekmény gyanúja miatt körözött személy felkutatására, továbbá, ha az (1) bekezdésben nem említett bűncselekmény
a) a nemzetközi bűnüldözéssel kapcsolatba hozható,
b) gyermekkorú ellen irányul,
c) sorozatban vagy szervezett elkövetéssel valósul meg,
d) a kábítószerrel vagy kábítószernek minősülő anyaggal kapcsolatos,
e) pénz- vagy értékpapír-hamisítással kapcsolatos,
f) fegyveres elkövetéssel valósul meg,
g) terror vagy terror jellegű,
h) a közbiztonságot súlyosan megzavarja,
(...)”
3. A Be.-nek – az indítvány benyújtásakor hatályban volt – támadott rendelkezései:
„201. § (1) Titkos adatszerzésnek akkor van helye, ha az eljárás
a) ötévi vagy ennél súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő szándékos, továbbá
b) országhatáron átnyúló bűnözéssel kapcsolatos,
c) kiskorú ellen irányuló,
d) sorozatban vagy szervezett elkövetéssel megvalósuló (ideértve az üzletszerűen, bűnszövetségben vagy bűnszervezetben történő elkövetést is),
e) kábítószerrel vagy kábítószernek minősülő anyaggal kapcsolatos,
f) pénz- vagy értékpapír-hamisítással kapcsolatos,
g) fegyveresen elkövetett,
bűncselekmény vagy ilyen bűncselekmény kísérletének, illetőleg előkészületének gyanúja miatt folyik.
(...)”
„206. § (...)
(3) A titkos adatszerzés eredménye más büntetőeljárásban, valamint a nyomozás elrendelését megelőzően a bíró, illetőleg az igazságügyminiszter engedélyéhez kötött titkos információgyűjtés eredménye büntetőeljárásban az általános szabályok szerint [76. § (2) bek.] is csak akkor használható fel,
a) ha a 201. §-ban meghatározott feltételek a büntetőeljárás, illetőleg a másik büntetőeljárás esetében is fennállnak, és
b) a felhasználás célja megegyezik a titkos adatszerzés vagy titkos információgyűjtés eredeti céljával.
(...)”
5. A Jöt. rendelkezése:
„111. § (...)
(2) A vámhatóság az olyan jövedéki termék felderítése érdekében, amely után az adót nem fizették meg,
(...)
g) azon csomagküldeményeket, amelyekről a rendelkezésre álló adatok alapján alaposan valószínűsíthető, hogy adózás alól elvont jövedéki terméket tartalmaznak, a postai szolgáltató felvevő- vagy kézbesítőhelyén, a futár- vagy csomagszállítást végző szolgáltató telephelyén a szolgáltató két képviselője jelenlétében ellenőrizheti, és amennyiben az jövedéki terméket tartalmaz, e törvényben, illetve bűncselekmény alapos gyanúja esetén a büntetőeljárásról szóló törvényben meghatározott intézkedéseket tesz,
(...)”
III.
1. Magyarországon a titkos információgyűjtés és a titkos adatszerzés feltételeinek, valamint az alkalmazható titkosszolgálati eszközök és módszerek, illetve alkalmazásuk elrendelésére, továbbá a használatukra jogosultak körének, illetve az ennek során megszerzett adatoknak a büntetőeljárásban történő felhasználására vonatkozó szabályozására csak a rendszerváltást követően – fokozatosan – került sor.
A titkos információgyűjtés szabályait első ízben a különleges titkosszolgálati eszközök és módszerek engedélyezésének átmeneti szabályozásáról szóló 1990. évi X. törvény rögzítette. A titkos nyomozásra vonatkozó, korábbi belügyminiszteri utasításoknak még a létezése is államtitoknak minősült. Ezek nem tartalmazták teljeskörűen az egyes titkosszolgálati eszközök mibenlétét és alkalmazásuk feltételeit. Az igénybevétel engedélyezéséhez a bíróságnak nem volt köze, annak jogszerűségét nem ellenőrizhette. Az ügyészség ugyan tudhatott a titkosszolgálati eszközök alkalmazásáról, de semmiféle hatásköre nem volt sem az igénybevétel, sem a jogszerűség ellenőrzése terén.
Az említett törvény meghatározta a titkos eszközök gyűjtőfogalmát, s az engedélyhez kötött eszközöket nevesítette is. Előírásai vonatkoztak mind a rendőrség, mind a nemzetbiztonsági szolgálatok által végzett titkos információgyűjtésre. Az alkalmazhatóságra vonatkozó általános érvényű szükségességi kritériumként kimondta, hogy különleges titkos eszköz csak akkor alkalmazható, ha az adatok más módon nem szerezhetők be. Meghatározta továbbá az alkalmazás célját és a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: Btk.) Különös Részi rendelkezéseivel összhangban felsorolta azokat a bűncselekményeket, amelyek felderítéséhez ezek az eszközök igénybevehetők voltak. Szabályait kiegészítette a nemzetbiztonsági feladatok ellátásának átmeneti szabályozásáról szóló 26/1990. (II. 14.) MT rendelet.
2.1. A titkosszolgálati eszközök alkalmazására vonatkozó hatályos szabályozás jelenleg a Be.-ben, az Rtv.-ben, a Vám- és Pénzügyőrségről szóló 2004. évi XIX. törvényben (a továbbiakban: Vám tv.), a határőrizetről és a Határőrségről szóló 1997. évi XXXII. törvényben (a továbbiakban: Hör.), a Magyar Köztársaság ügyészségéről szóló 1972. évi V. törvényben (a továbbiakban: Ütv.), és a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló 1995. évi CXXV. törvényben (a továbbiakban: Nbtv.) található. A felsorolt törvények rendelkezéseit a bűnüldöző szervek nemzetközi együttműködéséről szóló 2002. évi LIV. törvény, az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény, az elektronikus hírközlési feladatokat ellátó szervezetek és a titkos információgyűjtésre, illetve titkos adatszerzésre felhatalmazott szervezetek együttműködésének rendjéről szóló 180/2004. (V. 26.) Korm. rendelet, a postai szolgáltatók, a postai közreműködők és a titkos információgyűjtésre, illetve titkos adatszerzésre felhatalmazott szervezetek együttműködésének részletes szabályairól szóló 9/2005. (I. 19.) Korm. rendelet szabályai egészítik ki. További rendelkezéseket tartalmaznak a különleges eszközök és módszerek engedélyezéséről és igénybevételéről szóló 26/1999. (VIII. 13.) BM rendelet, a belügyminiszter irányítása alatt álló titkos információgyűjtésre feljogosított szervek adatkezelésének egyes szabályairól szóló 21/1996. (VIII. 31.) BM rendelet, a belügyminiszter irányítása alá tartozó nyomozó hatóságok nyomozásának részletes szabályairól és a nyomozási cselekmények jegyzőkönyv helyett más módon való rögzítésének szabályairól szóló 23/2003. (VI. 24.) BM–IM együttes rendelet, valamint a pénzügyminiszter irányítása alá tartozó nyomozó hatóságok nyomozásának részletes szabályairól és a nyomozási cselekmények jegyzőkönyv helyett más módon való rögzítésének szabályairól szóló 17/2003. (VII. 1.) PM–IM együttes rendelet egyes fejezetei, illetve paragrafusai.
2.2. A jelzett jogszabályok a titkosszolgálati eszközök alkalmazása szempontjából titkos információgyűjtés és titkos adatszerzés között tesznek különbséget. A titkos információgyűjtés alkalmazására a nyomozás elrendelése előtt, az Rtv., az Nbtv., az Ütv., a Vám tv. és a Hör. szabályai alapján kerülhet sor. Az Nbtv. a titkos információgyűjtés szabályait önálló rendszerben tartalmazza. A Vám tv., a Hör. és az Ütv. az Rtv. szabályrendszerére épül s arra utal vissza. A titkos adatszerzésre a Be. rendelkezései irányadóak, s bevezetésére csak a már elrendelt nyomozás során, a vádemelésig van mód. Amennyiben azonos ügyben korábban titkos információgyűjtés folyt, a nyomozás elrendelése után azt titkos adatszerzéssé kell átalakítani [Be. 200. § (4) bekezdés].
2.3. A titkos információgyűjtés lehet külső engedélyhez kötött, vagy külső engedélyhez nem kötött. A külső engedélyezés kötelező eseteit a hivatkozott törvények felsorolják. Az engedély – a törvényben meghatározott esetekben – igazságügy-miniszteri vagy bírói engedélyt jelent. A bírói engedélyhez kötött titkos információgyűjtést csak a megyei bíróság elnöke által kijelölt bírák rendelhetik el. A Be. kizárásra vonatkozó szabályai következtében az engedélyező bíró nem lehet azonos sem az ügyben az eljárás bírósági szakaszát folytató, sem a titkos adatszerzést engedélyező bíró személyével, illetve a titkos adatszerzést engedélyező bíró sem lehet azonos az ítélkező bíróval. További különbségtétel, hogy az Nbtv. alapján eljáró bírák különböző személyek az Rtv., az Ütv., a Vám tv. és a Hör. alapján eljáró bíráktól. Következésképpen sem a titkos információgyűjtést, illetve a titkos adatszerzést engedélyező, sem pedig az ügyet tárgyaló bíró nem kapja meg a titkos információgyűjtésre vonatkozó előzményi iratokat. Ez akkor is így van, ha a Be. 200. § (4) bekezdése szerint a titkos adatszerzést engedélyező nyomozási bíró a titkos információgyűjtés titkos adatszerzéssé alakításáról határoz. A titkos adatszerzés indítványozója ugyanis – jogszabályi előírás hiányában – szabadon dönt arról, hogy a titkos információgyűjtés iratai közül melyeket mutatja be a döntést hozónak, s ezen belül mely okiratról bocsát rendelkezésre eredeti példányt, kivonatot, vagy a titokvédelmi szempontokra figyelemmel részben törölt adatokkal készített másolatot.
Külső engedélyhez kötött titkos információgyűjtés esetén lehetőség van továbbá ún. sürgősségi elrendelésre is. Erről az egyes jogszabályokban meghatározott szervezeti egységek beosztás szerint nevesített parancsnokai jogosultak rendelkezni. A sürgősségi elrendelés a törvényben meghatározott ideig tarthat, s nem váltja ki az (igazságügy-miniszteri vagy bírói) engedély utólagos beszerzését.
A titkos adatszerzés foganatosítására fő szabályként csak bírói engedély mellett van mód. Ezekben az ügyekben a nyomozási bíró jár el, aki nem lehet azonos személy az ügyben eljáró bíróval, az azonban nem kizárt, hogy a titkos adatszerzésről szóló döntés mellett ugyanabban az ügyben más, a nyomozási bíró hatáskörébe tartozó cselekményeket is végezzen. A „sürgősségi elrendeléssel” egyenértékű szabályként ideiglenesen az ügyész is engedélyezheti az egyes eszközök alkalmazását.
2.4. A titkos információgyűjtés és a titkos adatszerzés fogalmát jogszabály nem határozza meg. A különböző jogszabályok csak felsorolják azon eszközöket és módszereket, amelyek alkalmazásával ez végrehajtható. A külső engedélyhez kötött és az ahhoz nem kötött eszközök eltérőek, illetve a Be. a titkos adatszerzés eszközeit a titkos információgyűjtésnél szűkebb határok közé szorítja.
Külső engedélyhez nem kötött eszközök: informátor alkalmazása, bizalmi személy, más titkosan együttműködő személy igénybevétele, puhatolás vagy információgyűjtés, adatellenőrzés és adatkérés, fedőokirat kiállítása, fedőintézmény létrehozása, helyiség, épület, más objektum, terep- és útvonalszakasz, jármű, esemény, személy megfigyelése, a megfigyelés eredményének hang, kép, egyéb jel technikai eszközzel történő rögzítése, csapda alkalmazása, mintavásárlás, álvásárlás, bizalmi vásárlás, bűnszervezetbe történő beépülés, ellenőrzött szállítás, sértett helyettesítése, védett titok megismerése, díjkitűzés, jelzés elhelyezése, a nyomozás megtagadásának vagy megszüntetésének kilátásba helyezése az együttműködő személlyel, a feljelentés elutasítása a fedett nyomozóval szemben. Az eszközök kiválasztása az alkalmazó döntésétől függ, csupán az informátor, illetve a bizalmi személy alkalmazására van egy részleges (infiltrációs) tilalom.
Bírói – illetve a nemzetbiztonságot érintő egyes kérdések esetén igazságügy-miniszteri – engedélyhez kötött eszközök: titkos kutatás és az észleltek technikai eszközzel történő rögzítése, magánlakásban történtek technikai eszközökkel történő megfigyelése és rögzítése, levél, postai küldemény, telefonvezeték vagy azt helyettesítő távközlési rendszer útján továbbított közlés tartalmának megismerése és technikai eszközzel történő rögzítése, internet vagy más számítástechnikai eszköz alkalmazásával történő levelezés útján továbbított adatok, információk megismerése és felhasználása. A technikai jellegű infiltrációra ebben az esetben nincsenek tilalmak.
A Be. alapján alkalmazható eszközök közé tartoznak: a magánlakásban történtek technikai eszközökkel történő megfigyelése és rögzítése, levél, postai küldemény, telefonvezeték vagy azt helyettesítő távközlési rendszer útján továbbított közlés tartalmának megismerése, számítástechnikai rendszer útján továbbított és tárolt adatok megismerése és felhasználása.
IV.
Az indítvány és a bírói kezdeményezések részben megalapozottak.
1. Az Alkotmánybíróság korábbi határozataiban esetről esetre bontotta ki az államnak a büntető hatalom gyakorlásával összefüggő jogait és kötelezettségeit. A határozatok rámutattak, hogy a bűncselekmények a társadalom jogi rendjét sértik, s az állam, mint a közhatalom gyakorlója és mint az igazságszolgáltatási monopólium birtokosa, köteles a büntető igény érvényesítésére. Ezt a feladatát csak akkor tudja megfelelően ellátni, ha a büntető igazságszolgáltatásban közreműködő szerveknek a bűnüldözéshez hatékony eszközök állnak rendelkezésére. Ezek az eszközök lehetnek súlyosan jogkorlátozóak és a bűncselekmény elkövetőjén kívül más állampolgárokat is érinthetnek. Demokratikus jogállamban azonban az állam büntető hatalma is korlátozott közhatalmi jogosítvány, ezért a büntetőhatalom gyakorlásának intézmény- és eszközrendszere közvetlenül alkotmányos jelentőségű [összefoglalóan pl. 14/2004. (V. 7.) AB határozat (a továbbiakban: Abh2.), ABH 2004, 241, 254–256.; 42/2005. (XI. 14.) AB határozat, ABH 2005, 504, 517–518.].
A büntető igény érvényesítésének alapvető feltétele a bűncselekmény felderítése és a terhelt személyének megállapítása, felkutatása. Az Alkotmánybíróság döntései leszögezték, hogy a bűnüldözés kockázata az államot terheli, s hogy jogállamban a bűnüldözés is csak szigorú, az anyagi és az eljárási jogszabályok által meghatározott rendben folyhat.
Már a 9/1992. (I. 30.) AB határozat hangsúlyozta, hogy az anyagi igazságosság érvényesülésének jogállami követelménye csak a jogbiztonságot szolgáló – elsősorban eljárási – garanciák, jogintézmények keretein belül maradva valósulhat meg (ABH 1992, 59, 64–65.). A további határozatok részletesen kibontották azt is, hogy a jogállam értékrendjének meghatározó pillére a jogállami garanciák tényleges érvényre jutása a jogintézmények működése során. Ellenkező esetben sérül a jogbiztonság, a jogszabályok következményeinek kiszámíthatósága és esetlegessé válik az alapvető alkotmányos jogok érvényre jutása. „A jogállami garanciák mellőzésére ezért sem célszerűségi, sem igazságossági szempontok nem adnak alapot” (összefoglalóan: Abh1. ABH 2003, 525, 534.). „A jogállamiság, valamint az alkotmányos büntetőjog követelményei megkívánják, hogy az állam a büntető hatalmát olyan szabályok szerint gyakorolja, amelyek egyensúlyt teremtenek az egyéneket az állammal szemben védő garanciális rendelkezések, ezen belül elsősorban a büntetőeljárás alá vont személy alkotmányos jogainak védelme és a büntető igazságszolgáltatás megfelelő működésével kapcsolatos társadalmi elvárások között.” [42/2005. (XI. 14.) AB határozat, ABH 2005, 504, 518.] Az Abh2.-ben az Alkotmánybíróság rámutatott, hogy a jogalkotónak ezen alkotmányi kereteken belül kell megtalálnia azokat az „eljárási megoldásokat, amelyek a bűnüldözés sikertelensége állami kockázatának csökkentését szolgálják” (részletesen: Abh2., ABH 2004, 241, 255.).
2. Az Alkotmánybíróságnak a büntetőeljárás garanciarendszerével szemben megfogalmazott alkotmányi követelményeket vizsgáló határozatai az úgynevezett nyílt eljárásokra vonatkoztak. Nem vizsgálták azt a kérdést, hogy a büntetőeljárásnak része lehet-e az alkotmányos alapjogokat súlyosan korlátozó titkosszolgálati eszközök alkalmazása, s hogy ezen eljárásban az alkotmányi garanciák miként érvényesülhetnek.
2.1. A titkos eszközök alkalmazása alapvetően korlátozza a magán- és családi élet, a magánlakás és levelezés tiszteletben tartásához, s ehhez szorosan kapcsolódva, az információs önrendelkezéshez, az információáramlás szabadságához és a személyes adatok védelméhez való jogot.
Az Alkotmánybíróság az alapjog korlátozásának alkotmányos határait minden esetben a szükségesség-arányosság tesztje alapján vizsgálja. Esetről esetre állapítja meg, hogy a jogszabály meghozatalakor a törvényhozónak volt-e alkotmányosan elismerhető kényszerű oka az alapjog korlátozására és a korlátozás súlya az elérni kívánt céllal arányban áll-e, továbbá a lehetséges eszközök közül a jogalkotó a legenyhébbet választotta-e [pl. 30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992, 167, 171.; 56/1994. (XI. 10.) AB határozat, ABH 1994, 312, 313.; 12/1999. (V. 21.) AB határozat, ABH 1999, 106, 112.; 18/2000. (VI. 6.) AB határozat, ABH 2000, 117, 129.].
Az alapjog korlátozhatósága feltételeinek vizsgálatakor az Alkotmánybíróság minden esetben figyelembe veszi a magyar államra kötelező egyezmények, így az 1976. évi 8. számú törvényerejű rendelettel kihirdetett, az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán, 1966. december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányából (a továbbiakban: Egyezségokmány), valamint az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kihirdetett Egyezményből (a továbbiakban: Egyezmény) fakadó követelményeket.
Az Egyezségokmány 17. cikkének 1. bekezdése tartalmazza, hogy senki nem vethető alá önkényes vagy törvénytelen beavatkozásnak a magánéletével, a családjával, a lakásával, a levelezésével kapcsolatban, és becsülete vagy jó hírneve nem tehető ki jogtalan támadásnak.
Az Egyezmény 8. Cikkének 1. bekezdése szerint „mindenkinek joga van arra, hogy magán- és családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák.” A 2. bekezdése rendelkezik arról, hogy e jog gyakorlása egy demokratikus társadalomban csak törvényes keretek között, nemzetbiztonsági, közbiztonsági okból, zavargás vagy bűncselekmény megelőzése, a közegészség vagy a közerkölcsök, illetve mások jogainak szabadsága és védelme érdekében korlátozható.
Az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: Bíróság) a „rejtett nyomozáshoz” kapcsolódó ügyeket az Egyezménynek a magánélet szabadságát védő 8. Cikke rendelkezésein keresztül vizsgálja. A Bíróság az ítéleteiben rámutatott, hogy a 8. Cikk. 1. bekezdésében garantált jog egy demokratikus társadalomban csak a 2. bekezdésben meghatározott törvényes keretek között, az ott rögzített célokból, a szükségesség igazolása mellett korlátozható.
A törvényesség a Bíróság gyakorlatában nem csupán azt jelenti, hogy a korlátozás lehetséges eseteinek törvényben meghatározottnak kell lennie. „A törvényben meghatározott eset” fogalma alatt értendő, hogy a szabályozásnak meg kell felelnie a jogállamiság elveinek. Minthogy a titkos információgyűjtés szükségképpen kizárja a hatékony jogorvoslat lehetőségét, elengedhetetlenül fontos, hogy az alkalmazást lehetővé tévő eljárási rend kellő garanciát nyújtson az egyén jogainak védelmére. Minderre tekintettel az alkalmazást három szakaszból álló ellenőrzésnek kell alávetni: amikor a beavatkozást elrendelik, mialatt a beavatkozást végrehajtják, miután a beavatkozást befejezték. Az ellenőrzést a végrehajtó hatalomtól független „testületeknek” kell végezni. Elsősorban az állandó, folyamatos és kötelező ellenőrzés a garancia arra, hogy a konkrét ügyekben nem sértik meg az arányosság követelményét (pl. Case of Klass and Others v. Germany, judgment of 06/09/1978. Series A. 28; Case of Malone v. the United Kingdom, judgment of 02/08/1984. Series A 82.; Case of Leander v. Sweden, judgment of 26/03/1987. Series A. 116.).
Határozataiban a Bíróság rámutatott azokra a követelményekre, amelyeket a titkos eszközök használatára vonatkozó szabályozásnak minimálisan ki kell elégítenie. Kiemelte, hogy éppen azért, mert az alapjogokba történő beavatkozás titkos, s mert az ilyen eszközök használata a végrehajtó hatalomnak „beláthatatlan” lehetőségeket ad, elengedhetetlen, hogy már maguk az eljárások kellő garanciát nyújtsanak az egyén jogainak érvényesülésére. Ez pedig megkívánja, hogy az államok hangsúlyt helyezzenek a precíz és részletes, követhető, az állampolgárok számára is hozzáférhető szabályok megalkotására. A jogi szabályozásból világossá kell válnia az ilyen eszközöket alkalmazó hatóság hatáskörének, az intézkedések lényegének, azok gyakorlása módjának. A Bíróság a világos normatartalom követelménye körében arra is rámutatott, hogy a törvényeknek tartalmazniuk kell a beavatkozást indokoló eseteket, körülményeket és a beavatkozás feltételeit. Minimális biztosítékként szerepelnie kell bennük továbbá az érintett személyek körének meghatározására alkalmas feltételeknek, az alkalmazás dokumentálására és a dokumentáció megóvására, valamint megsemmisítésének szabályaira vonatkozó rendelkezéseknek. Az alkalmazásról szóló döntés meghozatala körében pedig a hatóságok nem kaphatnak túl széles mérlegelési jogot (pl. Case of Valenzuela Contreras v. Spain, judgment of 30/06/1998., Reports 1998-V). Az alkalmazás garanciái közé tartozik továbbá, hogy (külső személyek számára) az információkhoz való hozzáférést korlátozni kell (pl. Case of Kopp v. Switzerland, judgment of 25/03/1998., Reports–1998-II.).
A meghatározott célból történő alkalmazás azt jelenti, hogy a titkos eszközök alkalmazására csak a 8. Cikk. 2. bekezdésében felsorolt okokból (a nemzetbiztonság, a közbiztonság, az ország gazdasági jóléte, zavargás vagy a bűncselekmény megelőzése, a közegészség, illetve az erkölcsök védelme, továbbá mások jogainak védelme érdekében) kerülhet sor. Szorosan ehhez kapcsolódik a szükségesség követelményének érvényesülése is. Alapfeltétel, hogy az állami beavatkozásra nyomós közérdekből kerüljön sor, s annak az elhárítani kívánt veszéllyel és az okozott joghátránnyal arányban állónak kell lennie.
Ennek vizsgálata nem szorítkozik arra, hogy a korlátozás törvényben szabott feltételei kiállják-e a szükségességi-arányossági tesztet, kiterjed a konkrét alkalmazás szükségességére is. A szükségesség megítélésénél alapvető jelentőségű, hogy az alkalmazásra csak „minősített” (súlyos) fenyegetettség esetén van mód, s csak akkor, ha a hagyományos nyomozási eszközök az ügy körülményei miatt hatástalannak bizonyulnak és arra csak előzetesen megismerhető szigorú eljárási rendben kerülhet sor (pl. Klass and Others v. Germany judgment of 6 September 1978, Series A no. 28.; Halford v. United Kingdom jugment of 25 June 1997, Reports 1997-III.).
Az Egyezményből, az ahhoz kapcsolódó Bírósági gyakorlatból megállapíthatóan a nemzetbiztonsági, közbiztonsági, bűnüldözési célok olyanok, amelyek érvényesülése érdekében a rejtett nyomozás – mint a jogkorlátozás súlyos eszköze – is alkalmazható akkor, ha ennek a fentebb részletezett feltételei fennállnak. A Bíróság érveléséből következik azonban az is, hogy a titkos eszközök alkalmazásának lehetővé tételéhez is szigorú, az alapjogokba való beavatkozás minden részletkörülményére kiterjedő garanciákra van szükség. Bizonyos tekintetben pedig annak megítélésére, hogy ezek a garanciák kielégítik-e a törvényben meghatározottság, a jogbiztonság, az előreláthatóság, a kiszámíthatóság elvéből fakadó elvárásokat, s hogy megfelelnek-e a szükségesség és arányosság kívánalmainak, a nyílt eljárásokra vonatkozó szabályozás követelményeinél szigorúbb mérce érvényesül. Ennek az az indoka, hogy ezen eszközöknek az alkalmazása rendkívüli hatalmat biztosít az alkalmazók – adott esetben az állam büntető hatalmát gyakorló szervek – számára és fokozottan kiszolgáltatottá teszi az érintetteket.
2.2. Az Egyezményt aláíró egyes országok eltérő szabályozást alakítottak ki a fenti követelmények teljesítése érdekében.
Klasszikusnak számít az egyes titkos eszközök alkalmazását közvetlenül az alaptörvény szintjén is szabályozó német rendszer. Az engedélyezésre vonatkozó jogszabályok az általános feltételek mellett taxatíven felsorolják azokat a bűncselekményeket, amelyek gyanúja esetén az egyes eszközök és módszerek alkalmazhatók. Az Alkotmányból következően egyes eszközök meghatározott célból csak ultima ratioként és csak súlyos bűncselekmények esetén alkalmazhatók, a súlyosnak minősülő konkrét bűncselekményeket pedig az eljárási törvény sorolja fel. Ezt a katalógust a német Alkotmánybíróság több ízben felülvizsgálta, s – arra hivatkozással, hogy azok nem elég súlyosak, azaz nem állják ki a szükségesség alkotmányossági tesztjét – bizonyos bűncselekményeket kivett a felsorolásból.
Hollandiában az egyes eszközök és módszerek alkalmazásának szintén törvényben meghatározottak és eltérőek a feltételei. Ezek között leggyakrabban vagy a tettenérés, vagy az őrizetbe vétel megengedettsége, illetve a bűncselekmény büntetési tételhez kötött súlya szerepel.
Ausztriában a kiszabható szabadságvesztés mértéke szerint differenciál a szabályozás. Tilos viszont egyes eszközök (pl. telefonlehallgatás) alkalmazása bizonyos foglalkozást gyakorló személyekkel szemben, csakúgy mint Svájcban vagy Olaszországban.
Az Egyesült Királyság szabályrendszere az ún. vegyes megoldást követi. Az egységesen meghatározott általános feltételek mellett részben a szabadságvesztés mértékéhez köti az alkalmazhatóságot, másrészt azonban vannak taxatíve felsorolt bűncselekmények, amelyek a kiszabható szabadságvesztésre tekintet nélkül olyan súlyúnak minősülnek, amelyek az igénybevételt indokolhatják.
Az említett államok szabályozási gyakorlata egységes azonban abban, hogy a titkos eszközök és módszerek felhasználását kivételesnek tekinti. Alkalmazásukra szokásos nyomozási eszközként nem, csak súlyos (minősített), pontosan körülírt bűncselekmények felderítésével összefüggésben van mód. Bevetésükre az általános és speciális feltételek teljesülése esetén is csak akkor kerülhet sor, ha a felderítés vagy a nyomozás hagyományos módszereit várhatóan csak „nem kielégítő eredménnyel” lehetne alkalmazni.
A különböző eszközök engedélyezésére vonatkozó szabályok differenciáltak és az egyes esetekben jelentős eltéréseket mutatnak. Az engedélyezés jellemzően és fő szabályként bírói (vizsgálóbírói vagy ítélkezési feladatokat ellátó bírói) hatáskörbe tartozik, ám vannak kivételek. Az Egyesült Királyság az adminisztratív modellt követi, mely szerint a belügyminiszter ad engedélyt az alkalmazásra. Németország a vegyes modellbe tartozik. E szerint a nemzetbiztonsági feladatok teljesítése érdekében foganatosított lehallgatást az igazságügy-miniszter engedélyezi, míg a büntetőeljárás során alkalmazott lehallgatás engedélyezése bírói hatáskörbe tartozik. Egyedi megoldás érvényesül Svájcban. Az engedélyezés kötelezően két szakaszban történik, a vizsgálóbíró ugyanis az általa megadott engedélyt a vádtanács elé terjeszti jóváhagyásra.
3. Az Alkotmánybíróság a 16/2001. (V. 25.) AB határozatában a nemzetbiztonsági szolgálatok működése kapcsán mutatott rá arra, hogy az alapvetően titkos és sajátos eszközöket használó tevékenység azért igényel megfelelő jogi szabályozást, hogy a szolgálatok „semmilyen körülmények között ne jelenthessenek veszélyforrást a demokratikus jogrendre.” Ennek érvényesülése érdekében elengedhetetlen követelmény, hogy az alapvető jogok a titkos eszközök használata során is csak a szükségesség keretei között legyenek korlátozhatók (ABH 2001, 207, 213.).
A különleges titkosszolgálati eszközök és módszerek engedélyezésének átmeneti szabályozásáról szóló 1990. évi X. törvény rendelkezései még tartalmazták, hogy különleges eszköz (módszer) csak a törvényben felsorolt esetekben és csak akkor alkalmazható, ha az adatok más módon nem szerezhetők be. A titkos információgyűjtés kapcsán ma csupán az Nbtv. 53. § tartalmaz hasonló feltételt. Az Rtv., illetve a rá épülő Vám tv., a Hör. és az Ütv. nem állít fel semmilyen, az elérni kívánt célra vonatkozó, korlátozó értelmű, objektív szükségességi kritériumot. A titkos adatszerzésre a Be. 202. § (6) bekezdése már azon az alapon is lehetőséget biztosít, ha más módon csak „aránytalan nehézséggel” szerezhető be a bizonyíték és „valószínűsíthető”, hogy a titkos adatszerzés eredményre vezet. Ebből, az alkalmazás szükségességére és megengedhetőségére vonatkozó igen tág határokat kijelölő megfogalmazásból, illetve a titkos információgyűjtés esetén az általános feltételre vonatkozó törvényi kritérium hiányából (továbbá mindkét esetben a csak utólagos engedélyhez kötött sürgősségi elrendelés lehetőségéből) már önmagában is az következik, hogy a jogalkalmazónak (az igénybe vevőnek és az engedélyezőnek egyaránt) határozott feltételekhez nem kötött, széles mérlegelési joga van a titkos eszközök igénybevételére.
3.1. Az Rtv. támadott 69. §-a a titkos információgyűjtést – a titkos adatszerzésnél tágabb körben és a szükségességre vonatkozó (az eszköz kivételességét körülhatároló) általános törvényi korlát nélkül – lényegében csak egyes speciális feltételeket megjelölve engedi meg. A 69. § (1) bekezdése szerint ilyen eszközök alkalmazása bűnüldözési célból az (1) bekezdésben, illetve a (3) bekezdés első fordulatában megjelölt esetekben lehetséges. A bűnüldözési célt azonban a 63. § (1) bekezdése – ugyancsak széles értelemben – határozza meg. E szerint ide tartozik: a bűncselekmények megelőzése, felderítése, megszakítása, az elkövető kilétének megállapítása, bizonyítékok megszerzése, valamint a büntetőeljárásban részt vevő hatóságok tagjainak és az igazságszolgáltatással együttműködő személyeknek a védelme. Ez azt jelenti, hogy a titkos információgyűjtés alkalmazására nemcsak megtörtént bűncselekmények vagy legalább azok gyanúja esetén kerülhet sor, mivel a prevenció és a személyi védelem a bűncselekmény és az elkövető, illetve a bizonyíték felderítésén kívül esik. Ennélfogva e tekintetben nem is értelmezhetők a titkos információgyűjtésnek a 69. § (1)–(3) bekezdésében meghatározott különös feltételei, mert maga a bűncselekmény, mint viszonyítási alap hiányzik. A megelőzés pedig már önmagában is egy – legfeljebb stratégiai célként felfogható és a jog által körül nem határolt – olyan általános felhatalmazás, amelynek alapján a titkos információszerzés határai tetszés szerint kiszélesíthetők.
A Be. ennél szűkebb körben vonja meg a titkos adatszerzés feltételeit. Egyrészt (az Rtv.-től eltérően) érvényesül a 206. § (6) bekezdésében meghatározott általános – bár kötöttséget alig jelentő, a kiterjesztő értelmezést lehetővé tévő – szükségességi korlát, másrészt pedig a titkos adatszerzés csak az e törvényben megjelölt büntetőeljárási feladatok teljesítése érdekében engedélyezhető. A 200. § (1) bekezdése szerint ilyen feladatnak tekinthető az elkövető kilétének, tartózkodási helyének megállapítása, elfogása, valamint a bizonyítási eszköz felderítése.
Az Rtv. 69. § (3) bekezdésének és a Be. 200. § (1) bekezdésének egybevetéséből megállapítható, hogy az eltérő eszközökkel és feltételek mellett folytatott titkos információgyűjtésnek és a titkos adatszerzésnek a törvények szerint van egy közös pontja: a konkrét bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható személy felkutatása. Az Rtv. 69. § (3) bekezdése ugyanis akként rendelkezik, hogy itt, az a)–h) pontokban felsorolt bűncselekmények esetén – többek között – „a” bűncselekmény gyanúja miatt „körözött” személy felkutatására vehetők igénybe a rejtett nyomozás eszközei. Körözés – ha nem is feltétlenül ismert személyi adatokkal rendelkező, de – meghatározott bűncselekmény konkrét (vélt) elkövetőjével szemben adható ki. A Be. 200. § (1) bekezdésének megfogalmazásából pedig szintén az következik, hogy (a bizonyítási eszközök felderítésén túl) a titkos adatszerzés eszközei a 201. § (1) bekezdésében meghatározott bűncselekmények elkövetésével megalapozottan gyanúsítható „elkövető kilétének, tartózkodási helyének megállapítása, elfogása” érdekében vehetők igénybe. Az azonban mindebből nem vezethető le, hogy a támadott rendelkezések alapján a hivatkozott rejtett nyomozási módszerek csupán olyan személyek kilétének, tartózkodási helyének tisztázására és kézrekerítésére irányulhatnak, akik a két törvényben felsorolt típusú bűncselekménnyel kapcsolatba hozhatók. Az Rtv. tekintetében a 63. § (3) bekezdése az ott felsorolt esetekben megengedi a 63. § (1) bekezdésében meghatározott valamennyi célból a titkos információgyűjtést, a Be. 202. § (1)–(2) bekezdése pedig a gyanúsítotton kívül más személyekkel szemben is lehetővé teszi a titkos adatszerzést.
3.2. A titkos információszerzés és a titkos adatgyűjtés határait a támadott rendelkezésekben szereplő különös feltételek tovább tágítják.
Az Rtv. 69. § (3) bekezdés a)–h) pontjaiban felsorolt, a bírói engedélyhez kötött titkos információgyűjtés további feltételéül szolgáló körülményeket az Alkotmánybíróság az Abh1.-ben – a bűnmegelőzési ellenőrzés alkotmányellenessége kapcsán – már részletesen megvizsgálta. Megállapította, hogy „az Rtv. jelzett rendelkezésében felsorolt bűncselekmény kategóriának feltüntetett jogfogalmakat és eljárásjogi terminus technikusok tartalmát (...) a törvényalkotó értelmező rendelkezésekben nem határozta meg, és azok nem azonosíthatók sem a Btk., sem az 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) rendelkezéseivel. Ennek folytán – néhány kivételtől eltekintve – a jogalkalmazónak nem áll rendelkezésére olyan kötött, (legalább) más jogszabályban meghatározott fogalomrendszer, amely kellő egyértelműséggel tartalmazna számára iránymutatást az elrendelés e feltételének vizsgálatánál. (...) Az Rtv. 69. § (3) bekezdés a)–h) pontjaiban található feltételek nagyobbrészt általában véve is meghatározatlan fogalmakat takarnak, amelyek egységes értelmezése a joggyakorlatban nem alakult ki. Jelentésükről a tudományos vagy oktatást célzó jogirodalom sem ad pontos eligazítást, s az egyedi esetekben igen távoli összefüggések vizsgálatát tételezik fel. A ‘nemzetközi bűnüldözés', a ‘gyermekkorú ellen irányul', a ‘szervezett elkövetéssel', a ‘terror jellegű', a ‘kábítószernek minősülő anyaggal kapcsolatos', a ‘közbiztonságot súlyosan megzavarja', a ‘fegyveres elkövetéssel valósul meg' kifejezések jelentős részének tartalma nehezen tisztázható vagy bizonytalan, némelyek meghatározása pedig éppen törvényhozási viták tárgya lehet. Az Rtv. e rendelkezéseiben írt, a legkülönbözőbb ‘jogfogalmakhoz és tág értelemben vett bűncselekmény típusokhoz' illesztett: ‘kapcsolatos', ‘kapcsolatba hozható', ‘jellegű' kifejezések pedig eleve megengedhetetlenül tág határok közötti, előre kiszámíthatatlan, egyes esetekben akár ötletszerű jogértelmezésre adnak lehetőséget.” Minderre figyelemmel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Rtv. 69. § (3) bekezdés a)–h) pontjai „nem felelnek meg a normavilágosság követelményének, nem tükrözik egyértelműen és világosan a törvényhozói akaratot, nem küszöbölik ki az önkényes jogértelmezés lehetőségét. (...) Ez a helyzet viszont bizonytalan, kiszámíthatatlan és ellenőrizhetetlen döntések meghozatalára vezet” (Abh1., ABH 2003, 525, 536–537.).
Az Alkotmánybíróság a fenti megállapításait jelen ügyben is fenntartja. Ugyanakkor – minthogy a titkos információgyűjtés az Abh1.-ben alkotmányellenesnek ítélt bűnmegelőzési ellenőrzéstől eltérő jogintézmény, amelyre a törvény más szabályai is vonatkoznak – e határozat meghozatalakor vizsgálta azt is, hogy az alkalmazás további feltételeire vonatkozó törvényi rendelkezések esetlegesen alkalmasak-e a 3.1. pontban jelzett jogbizonytalanság kiküszöbölésére.
3.2. A titkos információgyűjtés engedélyezésének a 69. § (1) bekezdése szerint a bűnüldözési cél mellett feltétele az eszköz alkalmazásával érintett bűncselekmény súlyossága.
A bűncselekmény súlyosságára utalás más államok szabályozásában is követett gyakorlat, azzal azonban, hogy ezt a fogalmat a törvények – eltérő jogi technikákkal – pontosan körülírják. A súlyosságot vagy a kiszabható szabadságvesztés büntetés tartamához igazítják (pl. Ausztria), vagy taxatíve felsorolják azokat a bűncselekményeket, amelyek e kategóriába esnek (pl. Németország). Ismert továbbá a vegyes rendszer is, amelyben a törvényhozás egyrészt a szabadságvesztés mértékére figyelemmel engedi meg a titkos eszközök alkalmazását, másrészt pedig ettől függetlenül nevesít olyan bűncselekményeket, amelyek gyanúja esetén ettől függetlenül is igénybe vehetők (pl. Egyesült Királyság).
Az Rtv. a 97. § (1) bekezdés i) pontjában megállapítja, hogy a törvény alkalmazásakor – így tehát a 69. § (1) bekezdése esetén is – súlyos bűncselekménynek tekintendő az a bűntett, amelyet a törvény ötévi vagy ennél súlyosabb szabadságvesztéssel fenyeget. Ebből következően – minthogy a Btk. a bűncselekményeket bűntett és a vétség kategóriákra osztja – vétség esetén a titkos információgyűjtés egyáltalán nem alkalmazható. Ez azonban csak az Rtv. 69. § (1) bekezdésére és nem a jelen ügyben vizsgált (3) bekezdésére érvényes korlát.
A vegyes rendszer elméleti modelljét követve ugyanis az Rtv. 69. § (3) bekezdés bevezető mondata az a)–h) pontban felsorolt „bűncselekmény-kategóriáknak feltüntetett jogfogalmakat” kiveszi a korlátozó hatályú (1) bekezdés alól. Azaz a felsorolt esetekben a büntetési tételre tekintet nélkül – vagyis a bűncselekmény absztrakt társadalomra veszélyességétől függetlenül és a konkrét társadalomra veszélyességének vizsgálata nélkül – igénybe vehetők a titkos információgyűjtés eszközei. Ebből következően a vizsgált törvényhely már a gondatlan bűncselekmények és a további vétségek esetén is lehetővé teszi az Rtv. 69. § (1) bekezdés a)–d) pontjaiban foglalt eszközök alkalmazását. A 69. § (3) bekezdése – mint a titkos információgyűjtés generálklauzulája – az alkalmazás elé csupán egyetlen korlátot állít: „a prevenciót”. A megelőzés elvont kategóriája azonban alkalmatlan a titkos eszközök igénybevételére vonatkozó „szükségességi” határok kijelölésére.
Mindez azt jelenti, hogy a 69. § (3) bekezdése alá tartozó esetekben, a bűncselekmény súlyosságától, büntetési tételétől függetlenül kell mérlegelnie az engedélyezésre szóló indítvány benyújtójának, valamint az engedélyező bírónak [sőt sürgősségi elrendeléskor (bírói engedély nélkül) az illetékes parancsnoknak], hogy az adott cselekmény összefüggésbe hozható-e az a)–h) pontok bizonytalan fogalomrendszerével.
Az itt [az a)–h) pontokban] említett – nem jogi – kategóriák azonban rendkívül széles értelmezési tartományt tesznek lehetővé.
A „nemzetközi bűnüldözés” nem jogi, hanem kriminológiai fogalomkör, amelynek jogi elemei is vannak. Pontos meghatározása – sem jogszabályban, sem a jogirodalomban – nem létezik, így gyakorlatilag bármely bűncselekménnyel összefüggésbe hozható, hiszen a „hazai bűnüldözés” nyilvánvalóan része annak az egységes egésznek, amelyet kriminológiai (de nem feltétlenül jogi) értelemben világméretűnek tekintünk.
A „gyermekkorú ellen irányul” kitétel lényegében határtalanná teszi a jogértelmezést, minthogy a megfogalmazásból következően a bűncselekmény irányulhat közvetlenül vagy csak közvetetten a gyermekkorú ellen. Így e kategóriába igen sok bűncselekmény beletartozhat.
Az eltűrhető mértéket meghaladó jogalkalmazói szubjektivizmus lehetőségétől nem mentes a „sorozatban vagy szervezett elkövetéssel valósul meg”, a „(...) terror jellegű”, a (kábítószerrel vagy) „kábítószernek minősülő anyaggal kapcsolatos”, a „közbiztonságot súlyosan megzavarja” kitételek értelmezése sem. Bár közelít a Btk. rendszerében ismert meghatározáshoz, nem fedi le teljesen annak rendelkezéseit, így értelmezhetetlen kategória önmagában a „fegyveres elkövetéssel valósul meg” fogalomkör is. A meghatározásból nem állapítható meg pontosan, hogy ezen csak a Btk. 137. § 4. a) pontja szerinti lőfegyverrel, vagy a b) pont szerinti felfegyverkezve történő elkövetést is érteni kell-e.
Az Rtv. 69. § (1) és (3) bekezdésének viszonyában alkalmazott jogtechnikai megoldás tehát a titkos információgyűjtés határait – figyelemmel a 63. § (1) bekezdésében foglaltakra és a törvényből hiányzó általános szükségességi kritérumra – beláthatatlanná, az indítványozók és engedélyezők szubjektív megítélésétől függővé teszi.
3.3. A Be. támadott rendelkezése nagyrészt az Rtv.-vel megegyező szabályokat tartalmaz. A 201. § (1) bekezdés a) pontja egyrészt az Rtv. 69. § (1) bekezdéséhez hasonlóan az 5 évi vagy ennél súlyosabb szabadságvesztéssel fenyegetett szándékos bűncselekmények esetén teszi lehetővé a titkos adatszerzés engedélyezését. Annak (az egyik indítványban támadott) megoldásnak nincs jelentősége, hogy a Be. 201. §-a nem tartalmaz a bűncselekmény bűntetti minősítésére vonatkozó utalást. A Btk. 11. §-a ugyanis pontosan meghatározza, hogy minden, két évnél súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmény bűntett és minden gondatlan cselekmény vétség. Következésképpen az 5 éves büntetési tételre és a szándékosságra vonatkozó kritériumokból pontosan következik, hogy a szóban forgó magatartás csak bűntett lehet.
Az Rtv.-hez képest az alkalmazhatóság határait részben tágítja azonban a 201. § (1) bekezdés befejező mondatrésze, minthogy az ilyen bűncselekmény kísérlete és előkészülete esetén is lehetővé teszi a titkos adatszerzést. E rendelkezés a büntetőjogi jogszabályok által meghatározott terminus technikusok és a kialakult bírói gyakorlat folytán viszont (szemben pl. a bűnmegelőzéssel) értelmezési nehézséget nem okoz. Ugyanakkor ez a kodifikációs megoldás szintén kizárja, hogy bűntetten kívül más esetben alkalmazható legyen a titkos adatszerzés, minthogy a gondatlanságból elkövetett bűncselekménynek fogalmilag nem lehet sem kísérlete, sem előkészülete.
Úgyszintén a Btk. szabályai határozzák meg a 201. § (1) bekezdés d) pontjában – bár az Rtv. 69. § (3) bekezdés c) pontjában írt parttalan értelmezési tartományba helyezve – az üzletszerűség, a bűnszövetség és a bűnszervezet, illetve hasonló („lerontó értelmezést nem engedő”) kontextus nélkül a fegyveresen történő elkövetés fogalomkörét (Btk. 137. § 4. pont, valamint 7–9. pontok). Ezen fogalmak értelmezésének kialakult bírói gyakorlata van. Azok ugyanis számos esetben a bűncselekmény minősítő körülményei, illetve a bűnszervezetben való részvétel egyben sui generis bűncselekmény is (Btk. 263/C. §). Ebből következően tehát – azokat kiemelve az Rtv.-hez hasonló, a világos és követhető normatartalmat lerontó szövegkörnyezetből („sorozatban vagy szervezett elkövetéssel megvalósuló”) – tartalmuk megfelelően tisztázott.
A Be. 201. § (1) bekezdés b), c), e) és f) pontjaiban, valamint a d) pont első fordulatában a törvényhozó ugyanazon vagy hasonló bizonytalan jogfogalmakat alkalmazta, mint az Rtv. 69. § (3) bekezdésében (országhatárokon átnyúló bűnözéssel kapcsolatos, kiskorú ellen irányuló, kábítószerrel vagy kábítószernek minősülő anyaggal kapcsolatos stb.). Ezek értelmezési tartománya azonban méginkább „kiszélesedik” azzal, hogy – szemben az Rtv. rendelkezéseivel – a Be. 201. § (1) bekezdés utolsó fordulata szerint a titkos adatszerzés nem csupán befejezett bűncselekmény, hanem a bűncselekmény kísérlete és – az önmagában is rendszerint nehezen megítélhető – előkészülete során is alkalmazható. Noha a büntető anyagi jog szabályai szerint az előkészület csak kivételesen, akkor büntetendő, ha azt a törvény külön kimondja, a Be. rendelkezéseiben nem szerepel még az a korlát sem, hogy előkészület esetén a titkos adatszerzés is csak a Btk. által büntetni rendelt esetekben alkalmazható, így a titkos adatszerzésnek bármely (szándékos) bűncselekmény esetén helye lehet. Abban az esetben pedig, ha a nyomozást az ügyész végzi – részint a 201. § (1) bekezdés bizonytalan fogalmainak tágító értelmezése mellett – még számos további esetben is alkalmazható a titkos adatszerzés. Ennek akkor van különösen nagy súlya, amikor a titkos adatszerzés sürgősségi elrendeléssel, azaz magának az ügyésznek az engedélye alapján folyik. Márpedig a főszabály a Be.-ben az, hogy a nyomozás az ügyész feladata.
Az Rtv.-hez képest szélesíti a titkos adatszerzés tartományát a Be. 201. § (1) bekezdés a) pontja, amely a kriminológiai és a köznapi szóhasználatban is súlyos kategóriaként használt nemzetközi bűnözés helyett már csak – nem kevésbé bizonytalan fogalomként – az „országhatáron átnyúló bűnözéssel kapcsolatos” kitételt tartalmazza. Szűkítő értelmezés szerint ez csupán a közvetlenül az ország földrajzi határain átnyúló (azaz csupán a szomszédos államokra kiterjedő) cselekményeket jelentheti, a tágabb értelmezés alapján viszont a világ bármely pontján elkövetett bűncselekményt takarja. A törvényszövegből hiányzó határozott névelő ez utóbbi értelmezést támogatja. A 201. § (1) bekezdés b) pontja pedig az Rtv. 69. § (3) bekezdésének b) pontját tágítva a gyermekkorú helyett a kiskorú fogalmát iktatja be. Ezzel ismét automatikusan bővíti azt a bűncselekményi kört, amelyek esetén helye lehet titkos adatszerzésnek.
3.4. Személyi értelemben hasonlóképpen szélesíti az alkalmazás kereteit a Be. 202. § (1)–(2) bekezdése, amely a gyanúsítotton kívüli személyekre is megengedi a titkos adatgyűjtés alkalmazását. Kiterjeszti a lehetőséget mindazokra, akikre a gyanúsítottal való „bűnös kapcsolattartásra” vonatkozóan adat merül fel vagy akikről ilyen kapcsolat megalapozottan feltételezhető. A kiterjesztésnek nem akadálya az sem, ha az további, a „feltételezett bűnös kapcsolatokon” kívülálló, ám velük kapcsolatban lévő, vagy kapcsolatba lépő harmadik személyeket is érint. Ezzel az alkalmazással érintett személyi kör beláthatatlanul szélessé válik.
A bűnös kapcsolattartás szintén nem büntetőjogi kategória. A Btk. ugyanis pontosan meghatározza a jogilag értékelhető bűnkapcsolatokat; ilyen a társtettes, a felbújtó és bűnsegéd, szélesebb kategorizálás szerint pedig ebbe a körbe tartozik az önálló különös részi tényállásban szereplő bűnpártoló és az orgazda. Minthogy a Be. nem ezeket a terminus technikusokat alkalmazza, a „bűnös kapcsolattartás” fogalmát nyilvánvalóan ezen kívül eső kategóriának tekinti, amely ugyanakkor határozott jogi tartalommal nincs kitöltve, s ezáltal rendkívül tág értelmezést tesz lehetővé.
Mindezen körülményeknek a Be. 200. § (3) bekezdése szempontjából is jelentősége van. Ez ugyanis előírja, hogy a titkos információgyűjtést a nyomozás elrendelése után titkos adatgyűjtéssé kell átalakítani, azaz egymásnak meg nem feleltethető és szubjektív értelmezést egyébként is lehetővé tévő fogalmak alapján a nem azonos céllal elrendelt „rejtett nyomozás” különböző módjait egymásnak meg kell feleltetni. A cél nem csupán az Rtv. 69. § (3) bekezdésének és a Be. 201. § (1) bekezdésének tételes szabályai alapján nem lehet azonos, de még a fogalmi absztrakció szintjén sem. Az Rtv. 69. § (3) bekezdéséből célként csak a prevenció következik, a Be. 200. § (1) bekezdése és a 201. § (1) bekezdése szerint a titkos adatszerzés célja a büntetőeljárás lefolytatásának céljával: a büntető igény érvényesítésével azonos. Ezen belül a titkos adatszerzés szempontjából figyelembe veendő nyomozási szakasz célja a Be. 164. § (2) bekezdése szerint a bűncselekmény, illetve az elkövető felderítése, a bizonyítási eszközök felkutatása és biztosítása, továbbá a tényállásnak a vádemeléshez szükséges mértékig való felderítése. Az Nbtv. 3. §-ából következően pedig a nemzetbiztonsági célú felderítés az Nbtv.-ben meghatározott feladatok ellátásával a nemzetbiztonság érdekeinek érvényesítését, az ország szuverenitásának biztosítását, alkotmányos rendjének védelmét szolgálja. Éppen a célok különbözősége miatt eltérő az Rtv. és az Nbtv. szerinti engedélyezés rendje. Ez teszi lehetővé és indokolja, hogy az Nbtv. alkalmazásakor az igazságügy-miniszter járjon el engedélyezőként. A bűnüldözési célú titkos információgyűjtés esetén az érintettek alapjogainak sérelme és a bűnüldözési érdek között, a nemzetbiztonsági célú engedélyezéskor a büntetőeljárási következményekkel nem feltétlenül együtt járó nemzetbiztonsági érdek és az alapjogi sérelem között kell mérlegelni. Utóbbi esetben a miniszter vállalja a politikai felelősséget, míg a bírónak politikai felelőssége fogalmilag nem lehet.
3.5. Az előzőekben kifejtettekből megállapítható, hogy az Rtv. 69. § (3) bekezdésében és a Be. 201. § (1) bekezdésének a fentebb megjelölt eseteiben a titkos információgyűjtés, illetve a titkos adatszerzés speciális feltételeinek értelmezése parttalanná válik. A titkos eszközök és módszerek igénybevételének általános szükségességi feltételrendszere – eltekintve a korábbiakban kifejtett szűk körtől – meghatározatlan. Az alkalmazás mérlegelési szempontjait a vizsgált két törvény nem rögzíti. A konkrét feltételül szabott törvényi kritériumok igen tág értelmezést engednek meg. Mindez alapvető ellentétben áll a jogbiztonságból fakadó jogállami elvárásokkal, mert sérül az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből levezethető, a jogszabályok világos normatartalmához fűződő és az alkalmazásuk következményeinek kiszámíthatóságára vonatkozó követelmény.
Az Alkotmánybíróság több ízben rámutatott, hogy az Alkotmány 2. § (1) bekezdése nem szubszidiárius, hanem a jogállamiság követelményét normatív tartalommal meghatározó rendelkezés (legutóbb: pl. Abh2., ABH 2004, 241, 255.). „A jogállamiság elvét az alaptörvény további rendelkezései részletezik, e szabályok ugyanakkor nem töltik ki teljes egészében ezen alapértékek tartalmát, ezért a jogállam fogalom értelmezése az Alkotmánybíróság egyik fontos feladata. (...) Noha az Alkotmánybíróság a jogszabályok alkotmányossági felülvizsgálata során a vizsgált rendelkezésnek elsősorban az Alkotmány valamely konkrét rendelkezésével való összhangját vizsgálja, ez nem jelenti azt, hogy az általános rendelkezéseket formális deklarációnak tekinti, s az alapelveknek pusztán kisegítő, másodlagos szerepet szánna. Az Alkotmányban tételesen szereplő jogállam alapértékének sérelme önmagában is megalapozza valamely jogszabály alkotmányellenességét” [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 59, 64–65.].
A jogállamiságnak számos összetevője van: a jogalkotásra vonatkozó törvényi követelmények megtartása, az eljárási garanciák megléte, a jogbiztonság, az önkényes jogértelmezést kizáró és a jogintézmények kiszámítható működését biztosító világos és követhető normatartalom megléte. Ezen alkotmányos követelmények tartalmát az Alkotmánybíróság jelentős számú határozatában fejtette ki. Döntéseiben hangsúlyozta, hogy: „a jogállamiság egyik alapvető követelménye, hogy a közhatalommal rendelkező szervek a jog által meghatározott szervezeti keretek között, a jog által megállapított működési rendben, a jog által a polgárok számára megismerhető és kiszámítható módon szabályozott korlátok között fejtik ki tevékenységüket” [4/1999. (III. 31.) AB határozat, ABH 1999, 52, 61.]. A jogbiztonság a jogállam lényegi ismérve, amely az egyes jogintézmények szabályozása során széles mérlegelési jogot biztosít a jogalkotó számára, de megköveteli, hogy ennek során az Alkotmány rendelkezéseinek megfelelő tartalommal járjon el [összefoglalóan: pl. 5/1999. (III. 31.) AB határozat, ABH 1999, 75, 82–83.].
A titkos eszközök és módszerek alkalmazására vonatkozó vizsgált szabályozás ennek a követelménynek nem tesz eleget.
Az igénybevétel feltételeit körülíró „általános” felhatalmazás, az egyes, egymástól jelentős mértékben eltérő súlyú alapjogi korlátozást lehetővé tévő eszközök igénybevételére vonatkozó differenciálatlan szabályozás az alkalmazó szabad belátásától teszi függővé az alkalmazást, illetve azt, hogy az egyes esetekben mely és hány alapjogot, milyen mélységben korlátozó módszer mellett dönt. Az egymásra épülő törvényekben (Rtv., Nbtv., Be.) egymással sem céljaikat, sem fogalmi rendszerüket tekintve össze nem egyeztethető szabályok tág teret adnak az önkényes jogértelmezésre, ugyanakkor nem tartalmaznak az egyes eszközök és módszerek igénybevételével szemben az alkalmazókat kellő megfontoltságra intő hatékony törvényi korlátokat. Ezzel a jogintézmények eljárási garanciát jelentő lényege üresedik ki, ami pedig közvetlenül érinti a tisztességes eljárás feltételét jelentő törvényes bizonyítás követelményét.
A titkos információgyűjtés és a titkos adatszerzés törvényi szinthez kötött szabályozásának egyik fő célja ugyanis, hogy a magánszféra minden (akár a legintimebb) szegmensébe erőteljes beavatkozást lehetővé tévő, és a bűncselekmény elkövetőjén kívül másokat is – adott esetben – nagy számban érintő eszközök és módszerek alkalmazása ne függjön az alkalmazók és az alkalmazást engedélyezők ellenőrizhetetlen diszkrecionális döntésétől. A megfelelő szabályozás zárhatja csak ki az önkényes alkalmazást és teszi lehetővé, hogy a büntetőeljárás során ténylegesen csak törvényesen beszerzett bizonyítékok kerülhessenek felhasználásra. A bizonyítás törvényessége az állam büntető igényének érvényesítésére keretül szolgáló büntetőeljárás elve és alapvető igénye. A bizonyítás törvényességére vonatkozó eljárási intézmények és rendelkezések a hatóságok és a bíróság önkényének kizárását szolgálják. E szabályok érvényre jutása attól függetlenül áthághatatlan követelmény, hogy a bizonyítékok beszerzésére a proaktív szakaszban vagy a nyomozás elrendelése után került sor.
3.6.1. Az Alkotmány a magánszférához való jogot az emberi méltósághoz való jog, az 54. § (1) bekezdésén keresztül az általános személyiségi jog részeként, annak egyes elemeit: a magánlakás sérthetetlenségéhez, a magántitkok és a személyes adatok védelméhez való jogot pedig az 59. § (1) bekezdésében nevesítetten is alapjogi védelem alá helyezi. A titkos eszközök és módszerek alkalmazása szükségképpen a magánszféra legszorosabban vett tartományát, az egyéni autonomia kiteljesedésének terepet biztosító magánlakást, az ott folyó individuális tevékenységet és a magánlakás védelmével szorosan összefüggő, de az emberi méltósághoz való jogtól szintén el nem választható magántitkokat korlátozzák.
A magánlakás sérthetetlenségéhez való jog az emberi méltósághoz való jog meghatározott szempontú konkretizálása. Ennek a térbeli szférának a védelme éppen azért nem relativizálható, mert az alapjogi védelem – az emberi méltósághoz való jogból következően – nem önmagában a helyszínt, hanem az embert védi. A magántitokhoz való jog önmagában véve is olyan erős alapjog, amely elválaszthatatlan kapcsolatban áll más alapjogokkal: az emberi méltóságból következő általános cselekvési szabadsággal, a személyiség szabad kibontakozásával, a kommunikációs alapjog önrendelkezésre vonatkozó aspektusával. Az információs önrendelkezési jognak fontos eleme, hogy az érintett a személyes adatainak útját befolyásolni tudja vagy nyomon követhesse, illetve hogy kérelmére az adatkezelő tájékoztassa a kezelt adatairól, az adatkezelés céljáról, jogalapjáról, időtartamáról, továbbá arról, hogy az adatokat kik és milyen célból kapják vagy kapták meg.
3.6.2. Az Alkotmánybíróság több ízben hangsúlyozta: „az államszervezet demokratikus működése magában foglalja azt, hogy az állam, szerveinek tevékenységén keresztül eleget tesz az alapvető jogok tiszteletben tartására és védelmére vonatkozó alkotmányos kötelességének. Az államnak kötelessége az alanyi jogok védelme mellett az egyes szervek működését úgy kiépíteni és fenntartani, hogy azok az alapjogokat – az alanyi igénytől függetlenül is – biztosítsák [36/1992. (VI. 10.) AB határozat, ABH 1992, 207, 215.]. Számos határozatában rámutatott arra is, hogy az alapvető jogok – bár a szükségesség és az arányosság keretei között korlátozhatók – érvényre jutása a jogintézmények alkalmazása során nem válhat esetlegessé. A jogi szabályozással szemben [ebből a szempontból is] alapvető kívánalom a jogbiztonság, a normavilágosság, a kiszámíthatóság követelményeinek szem előtt tartása (...)” [összefoglalóan: Abh1., ABH 2003, 525, 534, 541.]. Ebből a szempontból ugyanakkor a jogállamiság klauzulája szorosan összefügg az alapjogi védelem alkotmányos elvével, mert a jogi szabályozásnak kell alkotmányosan is kielégítő garanciákat tartalmaznia arra, hogy az alapjogok korlátozása törvényi szinten és az egyedi esetekben megfeleljen az Alkotmány 8. § (2) bekezdéséből fakadó alkotmányi követelményeknek. Erre csak alkotmányosan elismerhető kényszerítő okból, másik alapvető jog vagy szabadság védelme, más alkotmányos cél és érték védelme érdekében akkor kerülhet sor, ha ez más módon nem érhető el [pl. 5/1999. (III. 31.) AB határozat, ABH 1992, 75, 85.); 6/1998. (III. 1.) AB határozat, ABH 1998, 91. 98–99.; 36/2000. (X. 27.) AB határozat, ABH 2000, 241. 272.; 65/2003. (XII. 18.) AB határozat, ABH, 2003, 707, 718–719.].
A fentiekből következően a titkos eszközök alkalmazására vonatkozó, az alkotmányos célként elismert, közrend, közbiztonság védelme érdekében sem adható a jogalkalmazók számára olyan általános felhatalmazás, amely az alapvető jogok korlátozását anélkül teszi lehetővé, hogy a szükségesség és arányosság követelményének érvényesülése a felhatalmazás egyes feltételei vonatkozásában – absztrakt és konkrét értelemben – ellenőrizhető lenne. Ez a helyzet az egyes ügyekben ugyancsak a bizonyítás törvényességére vonatkozó eljárási garanciák, végső soron a tisztességes eljárás érvényesülését eliminálja.
A szabályozás szempontjából lényeges, hogy a titkos eszközök alkalmazásával folyó nyomozás vagy előzetes információgyűjtés folyamata jellegénél fogva nem kerülhet külső kontroll alá. Az igénybe vett eszközökről és módszerekről az érintettek legfeljebb szűk körben, csak a titkos nyomozás befejezése után, s akkor sem minden esetben szerezhetnek tudomást. Ily módon az eszközök alkalmazása folytán okozott alapjogi sérelmük miatt a hatékony jogorvoslat is kizárt.
Ez attól függetlenül így van, hogy az engedélyezett információszerzést vagy adatgyűjtést a bíró annak folyamatban léte alatt is ellenőrizheti. Ez az ellenőrzés az adatvédelmi szempontokat és a magánszféra védelmét csak közvetve támogatja és hatékonysága is korlátozott. Ilyenkor ugyanis csak az engedélyezés törvényben megszabott kereteinek megtartása, nem pedig a folyamata vonható kontroll alá (azt az eszközt használták-e amire az engedély szólt, arra a személyre, bizonyítási eszköz felderítésére folytatták-e azt, aki vagy ami az engedélyben szerepel stb.). Egyik törvény sem ír elő a bíró számára ellenőrzési kötelezettséget, s még csak orientáló szabályok sincsenek arra nézve, hogy mikor élhet az ellenőrzés lehetőségével. A magánszféra hatékony védelmét, az alkalmazás rendjét – ideértve annak okait és feltételeit – szabályozó törvényeknek kell(ene) biztosítaniuk. A fogalomrendszerben meglévő jogbizonytalanság a szabályok összehangolatlansága, a titkos információgyűjtésre és a titkos adatszerzés indokoltságára vonatkozó általános törvényi mérce hiánya azonban éppen ez ellen hat. Így bár a bűnüldözés, a büntető igény érvényesítése – mint elismert jogállami cél – szükségessé teheti az alapjogok korlátozását, az arányosság nem biztosított.
Az Alkotmánybíróság a 20/2006. (V. 31.) AB határozatában összefoglalóan rögzítette, hogy az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének normatív tartalmából következően a büntetőjogi eszközök alkalmazására csak a jogbiztonság igényét a büntetőjogi dogmatika szempontjából is kielégítő szabályozás mellett van mód. „Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatából következően a jogbiztonság, s ezen belül a normavilágosság, a norma alkalmazásának kiszámíthatósága, az önkényes értelmezés lehetőségének kizárása a személyes szabadságjogokat mindenkor erőteljesen érintő büntetőjogi következmények alkalmazhatósága szempontjából abszolút érték és nem relativizálható” (ABK, 2006. május, 344, 350.). Az Abh1.-ben pedig – éppen az Rtv. 69. § (3) bekezdése kapcsán – rámutatott, hogy noha az Alkotmánybíróság mindig nagy jelentőséget tulajdonított a jogalkalmazói jogértelmezésnek „az alkotmányosan is elfogadott rendszerképző jogértelmezésnek megvannak a határai: ez nem kerülhet szembe a jogbiztonság követelményével. A jogalkalmazói jogértelmezés ezért csak olyan működőképes jogszabályra épülhet, amely világosan kijelöli az adott jogintézmény célját, alkalmazásának kereteit, szempontjait és rendjét, az alkalmazásával érintettek körét, azok jogait és kötelezettségeit és az intézménnyel összefüggésben igénybe vehető jogorvoslati rendet” (ABH 2004, 525, 549–550.). Jogértelmezéssel pedig semmiképpen nem határozhatók meg azok a fogalmak, amelyek önmagukban is bizonytalanok, sőt az alkalmazás konkrét időpontjában (az egyes ügyekben) meghatározhatatlanul tág körben és esetlegesen összekapcsolódva a bizonytalanságot felerősítik.
Az Rtv. 69. § (3) bekezdése, illetve a Be. 201. § (1) bekezdés b), c) pontjai, d) pontjának első fordulata, valamint e) és f) pontjai nem felelnek meg a fenti alkotmányossági követelményeknek.
4.1. Az Rtv.-ből hiányzik, a Be.-ben pedig homályosan és további kiszámíthatatlan értelmezést megengedő homályos fogalmakkal („aránytalan nehézség”; „valószínűsíthetően eredményre vezet”) körülírtan került meghatározásra a titkos eszközök igénybevételének indokoltságára vonatkozó általános („szükségességi”) feltétel. Mindkét törvényből hiányoznak az alkalmazásukra és az engedélyezésükre vonatkozó, a kérelemről határozni jogosult bíró számára a mérlegelés kereteit kijelölő igazodási pontok. Mindez nem teszi lehetővé, hogy a jogalkalmazói gyakorlat a törvény által megfelelő mederben tartott jogértelmezés útján elősegítse a titkos információszerzés és a titkos adatgyűjtés során a jogbiztonság követelményének, az eljárási garanciáknak az érvényesülését, minek folytán sérülnek a magánszféra védelmére vonatkozó, az Alkotmány 59. § -ában biztosított jogok is. Ezért az Alkotmánybíróság a felsorolt rendelkezéseket megsemmisítette.
4.2. A megsemmisítés időpontjának meghatározásakor az Alkotmánybíróság – eddigi gyakorlatát követve – tekintettel volt arra, hogy a jogszabály alkotmányellenességének az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 43. §-ában meghatározott következményei szoros összefüggésben állnak a jogbiztonság elvével [először: 10/1992. (II. 25.) AB határozat, ABH 1992, 72, 73–74.; 66/1997. (XII. 29.) AB határozat, ABH 1997, 397, 407.]. A 64/1997. (XII. 17.) AB határozat kimondta, hogy a főszabályként irányadó ex nunc hatályú megsemmisítéstől akkor lehet eltérni, „ha a jogbiztonság vagy az eljárást kezdeményező különösen fontos érdeke indokolja” (ABH 1997, 380, 388.). A pro futuro megsemmisítés a jogbiztonságot szolgálja abban az esetben, ha az alkotmányellenesség kimondására úgy kerül sor, hogy az Alkotmánybíróság indokoltnak tartja az alkotmányellenes jogszabály helyett új szabályozás megalkotását. Ebben az esetben – ha az alkotmányellenes jogszabály időleges hatályban tartása kevesebb veszélyt jelent a jogrend épsége szempontjából, mint az azonnali megsemmisítés – éppen a jogrend kiszámítható működésének biztosítása érdekében a jövőbeni hatályú megsemmisítés indokolt [pl. Abh1., ABH 2003, 525, 549–550.; 54/2004. (XII. 13.) AB határozat, ABH 2004, 690, 770.].
Az Alkotmánybíróság a közrend és a közbiztonság védelmére, az államnak a nemzetközi jogi kötelezettségekből fakadó, ezen a téren is meglévő együttműködési kötelezettségére figyelemmel nem tartja kívánatosnak, hogy az engedélyhez kötött titkos eszközök alkalmazásának lehetősége időlegesen teljes egészében kikerüljön a bűnüldözésre jogosult és köteles hatóságok eszköztárából. Az azonnali megsemmisítés esetén fennáll továbbá az a veszély is, hogy a jogterület lefedetlensége alkotmányossági szempontból nem kívánatos mértékben felértékelné az engedélyhez nem kötött eszközök és módszerek használatát, fokozná azok indokolatlan igénybevételét. Ezért a támadott rendelkezéseket a törvényhozás számára az új jogszabályok megalkotására elegendő idő biztosításítval pro futuro hatállyal semmisítette meg.
4.3. Elutasította viszont az Alkotmánybíróság azon indítványt, amely a titkos adatgyűjtésnek olyan feltételeit támadta, amelyeknek speciális tartalma más jogszabály által pontosan meghatározott, a gyakorlat által kidolgozott, s így értelme bizonytalannak nem tekinthető.
Úgyszintén elutasította azt az indítványt is, amely a Be. 201. § (1) bekezdés vonatkozásában mulasztás megállapítására irányult, minthogy a sérelmezett rendelkezés normatartalma az Rtv. szóhasználatától való eltérés ellenére – más jogszabályok közbenjöttével – bírói jogértelmezéssel megállapítható.
V.
Az Alkotmánybíróság a továbbiakban a Be. 2006. június 30-ig hatályban volt 206. § (3) bekezdésének alkotmányosságát vizsgálta.
1. Az Alkotmánybíróság a hatályon kívül helyezett jogszabály alkotmányellenességét fő szabályként nem vizsgálja (először: 335/B/1990/13. AB határozat, ABH 1990, 261, 262.). Erre utólagos normakontroll keretében csak az Abtv. 38. § (1) bekezdése szerinti bírói kezdeményezés, illetve a 48. § szerint alkotmányjogi panasz alapján van mód, mivel ezekben az esetekben az alkalmazott jogszabály alkotmányellenességének megállapítása mellett a konkrét ügyben való alkalmazási tilalom kimondására is van lehetőség. A Be. 206. § (3) bekezdésének alkotmányossági vizsgálatára annak módosítását megelőzően érkezett bírói indítvány, így a vizsgálatot az Alkotmánybíróság lefolytatta.
2. A IV. fejezet 3.3–3.4. pontjai tartalmazzák, hogy a Be. egyes rendelkezései a titkos adatgyűjtés körét – már a most vizsgált rendelkezéstől függetlenül is – személyi és tárgyi értelemben egyaránt rendkívüli mértékben kiszélesítik. A „rejtett nyomozás” hatókörét fokozza az a körülmény, hogy a jelentős mértékű jogbiztonsági hiányokban szenvedő Rtv. és a Be., valamint az Nbtv. rendelkezéseit a Be. 200. § (4) bekezdése alapján össze kell kapcsolni, minthogy a külső engedélyhez kötött titkos információgyűjtés a nyomozás elrendelését követően csak bírói engedéllyel, titkos adatszerzésként folytatható. A már kifejtettek szerint ez a rendelkezés a célhoz kötöttség elvét már önmagában is feloldja.
2.1. A Be. támadott, 2006. június 30-ig hatályban volt rendelkezése a titkos információgyűjtés és a titkos adatszerzés eredményének az eredeti bírói engedélytől eltérő – lényegében korlátozás nélküli – felhasználását tette lehetővé. A már kifejtetteken túl ez azt jelentette, hogy az ügy tárgyalásakor a „rejtett nyomozás” adatai az engedéllyel nem érintett másik büntetőeljárásban, az engedélyben megjelölttől különböző (bármely) bűncselekmény esetén, olyan harmadik személyekkel szemben is felhasználhatóvá váltak, akikre eredetileg nem volt bírói engedély. Megengedte továbbá olyan bizonyítási eszközök felhasználását is, amelyek felkutatását eredményező titkos eszköz, illetve módszer alkalmazása tekintetében az engedélyezési eljárást nem folytatták le.
Ezekben az esetekben semmiféle olyan garancia nem érvényesült, amelyet a törvény – az egyébként minden esetben külső engedélyhez kötött – titkos adatszerzéssel szemben megkíván. Ezáltal maga a bírói engedély – mint jogintézmény – kiüresedett. Követhetetlenné vált, hogy a Be. 206. § (3) bekezdésének alkalmazásakor a bizonyítás törvényességével összefüggésben milyen követelményeket kell vizsgálni abból a szempontból, hogy a titkos információgyűjtés titkos adatszerzéssé alakításakor megvoltak-e a Be. 200. § (4) bekezdése szerinti feltételek.
A törvényhely bizonytalan tartalmú rendelkezések alapján hipotézisek vizsgálatát kívánta meg az érdemi döntés meghozatalára kötelezett, de az iratokat csak egyes részleteiben megismerni jogosult bíróságtól, amikor az engedély szerinti cél és az újabb büntetőeljárásban szereplő feltételezett – törvényi szinten fogalmilag összeegyeztethetetlen – cél azonosítására kötelezték. Noha az alkalmazható eszközök jogkorlátozó jellege között markáns különbségek vannak (pl. levél átvizsgálás, illetve magánlakásban történtek technikai eszközzel való megfigyelése és rögzítése), az nem is lehetett eleme a mérlegelésnek, hogy vajon mindkét ügyben ugyanazon eszköz alkalmazására volt-e (lett volna-e) lehetőség. Engedélyezési eljárás (viszonyítási alap) hiányában pedig annak vizsgálata, hogy a titkos információgyűjtés során a bizonyítási eljárás törvényességére vonatkozó szabályokat megtartották-e, eleve értelmezhetetlenné vált.
A titkos információgyűjtés kezdeményezésében és lefolytatásában az ügyésznek sincs semmilyen szerepe, így a folyamat „törvényességi” szempontból még abban az értelemben sem állt semmilyen kontroll alatt, hogy akár az engedéllyel érintett, akár harmadik személyek esetén a célok azonosságára vonatkozó rendelkezések nem sérültek-e, az engedélyben szereplő eszköz (módszer) alkalmazásának kereteit nem lépték-e túl, s esetleg volt-e ok az engedélyező által lefolytatandó közbenső ellenőrzésre. A titkos információgyűjtés végső soron az eljárás proaktív szakaszának olyan része volt, amely törvényi hiányosságok, illetve titokvédelmi rendelkezések folytán semmilyen külső vagy legalább a szervezeten belüli kontroll alatt nem állt. Annak folytatói – egyben a tevékenység ellenőrzőjeként és értékelőjeként – kizárólagos jogkörrel, ellenőrizhetetlen szempontok alapján dönthettek arról is, hogy a titkos eljárás mikor és mennyiben válhat nyílttá.
2.2. A titkos nyomozások bírói kontroll alá rendelése a jogbiztonságot, a jogállami garanciák érvényesülését, az alapjogok védelmét hivatott szolgálni. Az állam az Alkotmány 8. § (1)–(2) bekezdéséből levezetett objektív intézményvédelmi kötelezettségéből eredően köteles úgy alakítani az „egyes alapjogok megvalósításához szükséges jogszabályi és szervezeti feltételeket, hogy mind a többi alapjoggal kapcsolatos, mind pedig egyéb alkotmányos feladataira is tekintettel legyen; [ami] az egyes jogoknak az egész rend szempontjából legkedvezőbb érvényesülését teszi lehetővé, s mindezzel az alapjogok összhangját is előmozdítja” [64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 302–303.]. A büntetőeljárással összefüggésben – éppen annak szükségképpen súlyosan jogkorlátozó volta miatt – különösen fontos az olyan szabályozás kialakítása, amely hatékonyan szolgálja e védelmi funkció érvényesülését [összefoglalóan: pl. 12/2004. (IV. 7.) AB határozat, ABH, 2004, 217. 221–222.; 17/2005. (IV. 28.) AB határozat, ABH 2005, 175, 190–191, 193.].
A titkos eljárások vonatkozásában az objektív intézményvédelmi kötelezettség abban is megnyilvánul, hogy a bűnüldözés hatékonyságához fűződő alkotmányosan elismerhető cél és az alapjogok érvényesülése között megteremtendő egyensúly érdekében a szabályozásnak a titkos eszközök és módszerek alkalmazásakor is biztosítania kell az eljárással érintettek személyi integritásának megőrzését. Ebben a tekintetben a privát szférához való jog az emberi méltósághoz való jog olyan érinthetetlen lényege, amelynek biztosítása érdekében eljárási garanciákra is szükség van. Az egyes titkos eszközök és módszerek engedélyezésére vonatkozó eljárás lényege a törvényben meghatározott feltételek fennállásának előzetes vizsgálata, ami ezen „technikák” személyi, tárgyi, valamint időbeli kereteit is meghatározza. A bírói engedélyhez kötöttség és a bírói ellenőrzés lehetőségének megteremtése az alapjogok szükségtelen korlátozásával szembeni olyan biztosíték, amely a büntetőeljárás során az állam intézményvédelmi kötelezettségének közvetítésére alkalmas.
A Be.-nek a támadott rendelkezés idején hatályos 206. § (3) bekezdése alapján és az ott írt feltételek mellett engedélyezett utólagos felhasználás intézménye azonban – függetlenül e jogintézmény szabályozottságának a határozat IV. fejezetében vizsgált, alkotmányjogi értelemben vett és alkotmányosan kifogásolható minőségétől – kiüresítette e feltételrendszert. Az utólagos felhasználást ugyanis mind személyi mind tárgyi értelemben maga a törvény oldotta el a bírói engedély kereteitől. A vizsgált törvényhely az engedélyezett titkos információgyűjtés alanyának azonossága körében semmiféle egyezést nem kívánt meg, a tárgyi értelemben vett azonosságnak pedig csak az – alkotmányosan egyébként is kifogásolható – általános engedélyezési feltételek szintjén kellett fennállnia. Ez még a „bűncselekmény-azonosságára” sem terjedt ki, az időbeli korlátozásra vonatkozóan pedig semmilyen szabály nem érvényesült. Más szóval az így nyert információk a bűncselekmény elévülési idején belül – harmadik személyekkel szemben – korlátozás nélkül felhasználhatók voltak.
2.3. Az Alkotmánybíróság határozataiban következetesen kifejtette, hogy a tisztességes eljárás követelményeinek érvényesülése érdekében nélkülözhetetlenek az alkotmányi és az eljárási garanciák. Az eljárás szereplői jogainak és érdekeinek védelméhez szükséges biztosítékok egyebekben akár az igazság megállapításának lehetőségét is csökkenthetik (pl. Abh2., ABH 2004, 241, 256.). Ezen alkotmányos tételekből következik, hogy a bűnüldözésnek szigorú anyagi és eljárásjogi korlátai vannak. „A bizonyítás sikertelensége éppenúgy az állam kockázati körébe tartozik, mint az eljárás során elkövetett hibák, sőt – eltérő törvényi rendelkezés – hiányában az eljárást akadályozó bármely körülmény is, amely folytán a büntetőeljárás ideális célja, az igazságos és célját betöltő büntetés kiszabása nem teljesülhetett” [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 59, 70.].
A bűncselekmény bizonyításához (bizonyíthatóságához) fűződő érdekkel szemben a tisztességes eljárás követelményeiből fakadóan korlátokat állítanak a védelemhez való jogra vonatkozó, illetve az alapjogok szükségtelen és aránytalan korlátozását tiltó szabályok. A jogalkotónak kell egyensúlyt teremtenie a bűnüldözés eredményességéhez, az ország belső rendjéhez és közbiztonságához fűződő érdekek, a büntető igazságszolgáltatással kapcsolatos társadalmi elvárások és az alkotmányos jogok érvényesülése között [részletesen: pl. 11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 77, 92.; 26/1999. AB határozat ABH 1999, 265, 275–277.; 14/2004. (V. 7.) AB határozat ABH 241, 255–256.].
2.4. A titkos információszerzés és a titkos adatgyűjtés anyaga nem része a büntető iratoknak, ahhoz sem az ügyben dönteni jogosult bíró, sem a védelem nem fér hozzá. A vizsgált rendelkezés hatálya idején a bírósági irathoz a titkos információszerzés és a titkos adatgyűjtés anyagából az ügyész csupán néhány okirati bizonyítékot csatolt: a titkos adatszerzés engedélyezése iránti indítványt, a bíróság engedélyezésről szóló határozatát és az adatszerzés végrehajtásáról szóló (de nem annak a végrehajtója által jegyzett) jelentést. Ezek alapján a titkos adatgyűjtés lefolytatásának törvényessége rendkívül szűk körben, az alapjogok korlátozásának tényleges szükségessége és arányossága pedig egyáltalán nem volt ellenőrizhető. A jelentésből nem derült ki sem a résztvevőkre, sem az eszköz alkalmazásának időtartamára, helyszínére, illetve az engedéllyel érintett és a harmadik személy közötti kapcsolatfelvétel és kapcsolattartás terepére vonatkozó semmilyen adat. Az alkalmazás folyamatáról ez az okirat – eltérő törvényi rendelkezés híján – csupán a jelentés készítője által „szükségesnek ítélt mértékig” tartalmazott tájékoztatást. A titkos adatszerzéssé alakított titkos információgyűjtés anyagáról pedig – az ügyben dönteni jogosult, s ennek során a bizonyítás törvényességének vizsgálatára is köteles bíróság számára – semmilyen adatot nem kellett bemutatni, a törvény még tényleges megtörténtének igazolását sem kívánta meg.
2.5. Minthogy a titkos adatszerzés része, a titkos információgyűjtést pedig a vizsgált rendelkezések a titkos adatszerzésre és a felhasználhatóságra vonatkozó szabályokon keresztül részévé teszik a büntetőeljárásnak, e jogintézmények szabályozására, alkalmazására is érvényesek mindazon alkotmányos tételek és alkotmányi követelmények, amelyeket az Alkotmánybíróság a nyílt eljárásokkal összefüggésben a korábbiakban már megállapított. Eltérés csak annyiban lehetséges, amennyiben a most vizsgált két jogintézmény lényege (a titkosság) az eredményes alkalmazás érdekében ezt szükségképpen megkívánja. Ugyanakkor éppen a titkosság miatt – a törvényesség és a jogállamiság követelményeinek biztosítása végett – az eljárás folyamatára és az így szerzett adatok felhasználhatóságára vonatkozóan olyan további garanciákra van szükség, amelyek a titkosságot, illetve annak következményeit kompenzálják.
A Be. 78. § (4) bekezdése szerint a törvényellenesen beszerzett bizonyíték a büntetőeljárás során nem használható fel, arra ítélet nem alapítható. Ilyennek minősül az, amelynek beszerzésére bűncselekmény elkövetése útján, más tiltott módon, vagy a résztvevők eljárási jogainak lényeges korlátozásával került sor. Az engedély nélküli, vagy az engedély kereteitől eltérő titkos adatgyűjtés a Btk. 227/A. § szerinti jogosulatlan titkos adatgyűjtés bűntettét valósítja meg, így az ilyen módon megszerzett bizonyíték bűncselekmény útján beszerzettnek minősül. Az eljárásban résztvevők jogainak lényeges korlátozása szempontjából az Alkotmányban védett alapjogok büntető eljárásjogi garanciáját jelentő Be. 60. § (1) bekezdésének tartalma az irányadó. E szerint az eljárási cselekmények végzésekor az emberi méltóságot, az érintettek személyiségi jogait, a kegyeleti jogot tiszteletben kell tartani és el kell kerülni a magánéletre vonatkozó adatok szükségtelen felfedését. A bizonyítékok értékelése, törvényes módon való beszerzésük és hiteltérdemlőségük, valamint a résztvevők jogainak indokolatlan korlátozásával való megszerzésük vizsgálata az ügyben döntésre jogosult bíró eljárásjogi és hivatásbeli kötelezettsége. A Be. ebből a szempontból nem tesz különbséget a proaktív szakaszban folyt bizonyítás eredményeképpen beszerzett, de a Be. 206/A. § (6) bekezdése alapján a büntetőeljárás részévé tett és a nyomozás elrendelése után beszerzett bizonyíték között.
Az ügyben (a tárgyalási szakaszban) eljáró bírónak a vizsgált szabályozás idején nem volt módja annak ellenőrzésére, hogy a titkos adatszerzést megelőző titkos információgyűjtés a törvénynek megfelelően folyt-e, s arra is csak részlegesen, hogy a titkos adatgyűjtésnél az engedély kereteit nem lépték-e át. Az okirat, mint bizonyítási eszköz hiteltérdemlőségét sem ellenőrizhette, minthogy a titkos eljárás részleteire (az engedélyen, illetve az arról szóló jelentésen kívül) más adat nem állt rendelkezésére. Mindez különösen aggályossá vált akkor, amikor a titkos adatszerzés eredményét olyan személlyel szemben vagy olyan ügyben használták fel, akikre, illetve amelyekre az engedély eredetileg nem vonatkozott. Az eredetileg korlátozó értelmű szabály így a titkos eszközök büntetőeljárási felhasználásának újabb jogbiztonságot sértő elemévé vált.
Az Alkotmánybíróság a 19/1999. (VI. 25.) AB határozatában kimondta, hogy bírói eljárás nem jelenthet pusztán formalitást és a mérlegelési szempontok hiánya folytán a tényleges döntési jogkör a bírói döntést igénylő esetekben nem kerülhet át a bíróságon kívüli szervezetek kezébe (ABH 1999, 150, 155.). Az Abh1.-ben pedig rámutatott, hogy a formalitást jelentő bírói döntéshozatal nem felel meg az alkotmányossági követelményeknek. „A lényeg abban áll, hogy a bíróság ténylegesen mit vizsgálhat és mit mérlegelhet a döntés kialakításakor. (...) A bíró törvényi alávetettsége [sem] terjedhet odáig, hogy a döntéséért személyes és szakmai felelősséggel tartozó bírót más hatóság elhatározásán alapuló intézkedés kritikátlan megjelenítőjévé fokozza le. Nem járhat továbbá azzal sem, hogy a bíróság bármely döntését valódi mérlegelési lehetőség nélkül, a bírói meggyőződés kialakításához szükséges eszközök és jogi feltételrendszer hiányában (...) kényszerüljön meghozni. A bíróság eljárásának a bizonyításban és a mérlegelésben testet öltő lényegétől való megfosztása” többek között azért is alkotmányellenes, mert „a bírósági határozatok és a jogrend tisztelete ellen hat” (Abh1., ABH 2003, 525, 541–542.).
A titkos eljárások során beszerzett bizonyítékok törvényességének, az Alkotmányban biztosított jogok megsértésével történő beszerzésének vizsgálata az ügyben eljáró bíró olyan kötelessége, amely a büntetőeljárás általános célján – a büntetőjogi felelősség tisztázásán – túl, a büntetőeljárás tisztességességét, az Alkotmányban garantált alapjogok védelmét közvetlenül szolgálja. E feladatában a bíró nem korlátozható, mérlegelési jogától nem fosztható meg azon – a szabályozás indokául szolgáló – alapon, hogy az iratok rendelkezésre bocsátása folytán megismerhetővé válik számára az alkalmazott titkos eszköz vagy módszer technikája, a lefolytatásában résztvevők személye és szerepe.
A bíró a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 1997. évi LXVII. törvény 13. § (1) bekezdése alapján az államtitok és a szolgálati titok megtartására köteles, a titokvédelemre való hivatkozással alkotmányos feladatának ellátásában nem korlátozható. A korlátozás nem csupán a bíró alkotmányos szerepével ellentétes, a bírósági eljárást a garanciát jelentő lényegétől fosztja meg. Éppen azon elvekkel ellentétes, amelyre hivatkozással a titkos információgyűjtés és a titkos adatszerzés engedélyezését a törvény a bíróra bízza.
Az eljárás tisztességéhez tartozó törvényesség és a jogbiztonság jogállami követelményével szemben nem tehetők engedmények a titkos eszközök alkalmazását szabályozó jogszabályi rendelkezések javára. A jogintézmények alkalmazásának kiszámíthatóságára és a titkos eljárások lefolytatásának módjára vonatkozóan fokozott elvárásként érvényesül a világos normatartalom, a szabályozás összehangoltsága, az igénybevétel feltételrendszerére vonatkozó általános és speciális kritériumok szabatos, a szükségesség követelménye tekintetében a mérlegelési jog határait is átláthatóvá tévő megfogalmazásának követelménye. E nélkül a titkos eszközök alkalmazásának és felhasználásának a bírói engedélyhez kötöttsége csupán formalizmus, a védelemhez való jog, valamint a magánszféra védelmére vonatkozó alkotmányi rendelkezések pedig sérülnek.
3. Az Alkotmánybíróság korábbi határozatai rámutattak arra, hogy a védelemhez való jog nem érvényesülhet formálisan. Az Alkotmány 57. § (3) bekezdéséből a terhelt hatékony védelemhez való joga következik (összefoglalóan: Abh2., ABH 2004, 241, 256–258.). A 14/2002. (III. 20.) AB határozat a védekezéshez való jog tartalma tekintetében kiemelte: garanciális szempontból „a terhelt számára a jogszerű és eredményes védekezéshez elengedhetetlen annak ismerete, hogy milyen tények, összefüggések, adatok alapján, milyen bűncselekmény miatt kerül sor vele szemben a felelősségre vonását célzó bírósági eljárás lefolytatására” (ABH 2002, 101, 106.). Mindehhez a jogintézmények kiszámítható működése és a bizonyítás alapját képező dokumentumok megismerhetősége is hozzátartozik.
A 25/1991. (V. 18.), illetve a 6/1998. (III. 11.) AB határozatok a védelemhez való jog, a fegyverek egyenlősége és az államtitok (szolgálati titok) összefüggéseit vizsgálva hangsúlyozták, hogy az utóbbiak megőrzése a büntetőeljárásban is követelmény, de ez nem mehet odáig, hogy a vádlott és a védő iratmegismerési, iratbirtoklási jogát teljes mértékben kizárja. A vád és a védelem jogosítványai nem szükségképpen teljes mértékben azonosak, de a tisztességes eljárás megköveteli, hogy a vád és a védelem egyenlő súlyú jogosítványokkal rendelkezzen. Ugyanakkor az iratokhoz való hozzáférés tekintetében nem szükségképpen azonosak a terhelt és védő jogai sem. „Az alkotmányosan »megfelelő« egyensúly a védelemhez való jog és az államtitok védelme között (...) csak igen differenciáltan alakítható ki. Különböztetni lehet például aszerint, hogy vajon az államtitokról való tudomásszerzés feltétlenül megengedendő-e, vagy a titok egyes részeiben titok maradhat a védelem előtt; más-más megítélés alá esik a tudomásszerzés módja: a hatóság általi informálás, a személyes iratbetekintés, az irat általi informálás, a személyes iratbetekintés, az irat birtokolása a tárgyaláson, vagy ennél tágabb hozzáférhetősége (...). Eltérhet a »megfelelő« titokvédelem a védelem jogát gyakorló személyek között is: az ügyvédnek az adott vonatkozásban több joga lehet, mint a terheltnek (...)” (ABH 1991, 414, 417.; ABH 1998, 91, 94–96.).
Az Alkotmánybíróság több határozatában kiemelte az ügyvédi hivatásnak az igazságszolgáltatásba való beágyazottságát [először: 22/1994. (IV. 16.) AB határozat, ABH 1994, 127, 130–131.). A 8/2004. (III. 25.) AB határozatban pedig arra a következetésre jutott, hogy önmagában még a titokvédelem szempontjából speciális megítélés alá eső „nemzetbiztonsági érdek sem indokolhatja a titoktartási kötelezettséggel eljáró ügyvéd[nek]” az eljárásból való kizárását (ABH 2004, 144, 157.).
3.1. Abban az esetben, ha a büntetőeljárásban a titkos adatszerzés alapiratai kizárólag az ügyész számára ismerhetők meg, a titkos információgyűjtésre vonatkozó dokumentáció pedig az ítélkezési feladatot végző bíróság mellett a védelem előtt is rejtve marad, a titkos eljárás jogszerűségének és törvényességének megítélése az ügyész kizárólagos és ellenőrizhetetlen kompetenciájává válik. Ellehetetlenül a vádlott (és a védő) azon joga, hogy a védelem előkészítéséhez megfelelő lehetőségekkel rendelkezzék, azaz legalább a titkos eljárás jogszerűségének vizsgálatához szükséges minimális adatokat megismerhesse. A vizsgált szabályozás hatálya idején érvényesülő megoldás szerint, a vádlott és a védő számára elérhető iratok önmagukban még annak ellenőrzésére sem voltak alkalmasak, hogy a titkos adatszerzés szabályait megtartották-e, a titkos információgyűjtés vonatkozásában pedig legfeljebb annak puszta tényét „igazolták”. A célhoz kötöttség szabályainak a Be. 206. § (3) bekezdése szerinti feloldása folytán a számukra elérhető iratok dokumentációs és információs értéket alig, vagy egyáltalán nem jelentettek, amikor a terhelt az engedélyezési eljárással nem érintett harmadik személy volt. Azokból legfeljebb az volt megállapítható, hogy az új ügyben szereplő terhelt és az engedély szerinti célszemély között volt-e, vagy lehetett-e kapcsolat, ám arra, hogy ez pl. a 202. § (2) bekezdése szerinti „bűnös kapcsolat” jellegét öltötte-e, már nem volt kötelező az adatszolgáltatás.
A védelemhez való jog és a fegyverek egyenlőségének érintkezési pontja, hogy a vádnak és védelemnek egyenlő eséllyel kell rendelkeznie, a büntető ügyben felmerülő tény és jogkérdésekre vonatkozó állásfoglalásuk kialakítására [6/1998. (III. 11.) AB határozat, ABH 1998, 91, 96.]. Az, hogy a konkrét ügyben a bizonyíték megszerzése törvényes vagy jogellenes volt-e – az V. fejezet 2. pontjában kifejtettek szerint – meghatározó lehet a büntetőeljárás végkimenetele szempontjából. A vizsgált rendelkezés hatálya idején a védelemnek azonban éppen arra nem volt módja, hogy a bizonyítás törvényességének sérelmére alapozza a védekezését.
3.2. Az Alkotmánybíróság következetesen képviselt álláspontja szerint a védelem jogának csak az elkerülhetetlenül szükséges, arányos és a lényeges tartalmat nem érintő korlátozása ismerhető el alkotmányosnak. Ennek a követelménynek a titkos eszközök felhasználása során is érvényesülnie kell. A titokvédelem nem élvezhet elsőbbséget a vád és az azt megalapozó bizonyítékok, valamint a bizonyítékok megszerzésére vonatkozó körülmények megismerhetőségével szemben, és nem szolgálhat a védelemnek a váddal szembeni kedvezőtlen helyzetét elfogadhatóan indokoló szabályozás alapjául. Ebből a szempontból nem kielégítő megoldás az, amely szerint a vádlott és a védő csupán az ügyben folytatott titkos információgyűjtés tényéről szóló, számukra azonban teljes mértékben ellenőrizhetetlen tartalmú és hátterű közlésre jogosult. Ez a védelemhez való jog gyakorlását ellehetetlenítő, a védekezéshez való jog tartalmi lényegét elvonó megoldás az Alkotmány 57. § (3) bekezdésével ellentétes.
4. Az Alkotmánybíróság a határozat IV. fejezetének 3.4–3.6. pontjaiban – más támadott rendelkezésekkel összefüggésben – már rámutatott a titkos nyomozás és az emberi méltósághoz való jog szoros összefüggéseire. Az ott kifejtetteket a most vizsgált törvényhellyel összefüggésben is irányadónak tekinti, s a bírói kezdeményezésben kifejtettekre figyelemmel az alábbiakkal egészíti ki.
4.1. Az 50/2003. (XI. 5.) AB határozatban az Alkotmánybíróság összefoglalóan mutatott rá, hogy „az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint (...) az emberi méltósághoz való jogból fakadó jogosultságoknak a sérelmét jelentheti, ha az állam indok nélkül avatkozik be az emberek magánéletébe (...). »Az a jogi szabályozás (...), amely ezt akár csak potenciálisan lehetővé teszi, arra való tekintet nélkül alkotmányellenes, hogy ez az alkotmányellenes jogkövetkezmény az ügyek hány százalékában következik be.« [Először: 46/1991. (IX. 10.) AB határozat, ABH 1991, 211, 215.] (...) Az állami beavatkozás határait az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében meghatározott formai és tartalmi követelmények, végső soron az Alkotmánybíróság által az Alkotmány alapján kidolgozott szükségességi-arányossági követelmények jelölik ki.” (ABH 2003, 566, 578.)
Az Alkotmánybíróság büntetőjogi tárgyú határozataiban rendszerint abból indul ki, hogy a büntetőeljárás eszközrendszere szükségképpen jogkorlátozó. Az alkotmányellenesség konzekvenciáinak levonása nélkül számos olyan, a büntetőeljárás résztvevőivel szemben kényszert jelentő eljárási intézményt vizsgált, amelyek alkalmazása nem is valósulhat meg másként, mint a magánszférába történő erőteljes beavatkozással (pl. előzetes letartóztatás, közreműködési kötelezettség szakértői vizsgálatban) [26/1999. (IX. 8.) AB határozat, ABH 1999, 265.; 41/2003. (VII. 2.) AB határozat, ABH 2003, 525.; 723/B/1991. AB határozat, ABH 1991, 632.;]. A határozatok azonban hangsúlyozzák, hogy bár az államnak kötelessége a büntető igény érvényesítése, ez az alkotmányos cél sem ad alapot az alapjogok szükségtelen vagy aránytalan korlátozására.
A titkos információgyűjtés és a titkos adatszerzés büntetőjogi eszközként való igénybevételét a demokratikus jogállamban megalapozza az a körülmény, hogy egyes, a társadalom rendjét súlyosan sértő vagy veszélyeztető bűncselekmények elleni eredményes fellépéshez a hagyományos eszközök nem bizonyulnak elegendőnek. A társadalom védelme érdekében olyan módszerekre, eszközökre van szükség, amelyek behozhatják a bűnüldöző szerveknek a bűnözéssel szemben esetlegesen fennálló lépéshátrányát. A vizsgált alapjogoknak a titkos eljárásban alkalmazható módszerek által okozott korlátozása tehát alkotmányosan nem szükségtelen eszköz. A jogállamiság és az alapjogok védelme azonban megköveteli azt is, hogy ezen eszközök felhasználásának rendjét a jog részletesen és differenciáltan szabályozza. Minthogy a titkos eszközök és módszerek igénybevétele súlyos beavatkozást jelent az egyén életébe, alkalmazásuknak csupán kivételesen, átmeneti, végső megoldásként lehet helye.
4.2. A titkos információszerzés és titkos adatgyűjtés feltételeinek meghatározásakor a jogalkotó – a IV. fejezetben kifejtettek szerint – túlságosan széles értelmezést és alkalmazást lehetővé tévő, bizonytalan tartalmú szabályozást alkotott, amelyből döntően hiányzik az alkalmazás kivételességére vonatkozó általános kritérium. A Be. 206. § (3) bekezdése szerinti esetben az engedélyezés feltételeinek előzetes vizsgálatára sem kerülhetett sor, az eszközök és módszerek használata harmadik személyek tekintetében bírói kontroll nélkül maradt. [Előzetes engedélyezés nem volt, így az arról való tudomásszerzés hiányában a bíró saját elhatározásából sem végezhetett (közbenső) kontrollt, az utólagos, a tárgyaló bíró által foganatosítandó ellenőrzés pedig – dokumentáció hiányában – nem volt lehetséges.]
Az utólagos felhasználás időbeli korlátlansága folytán, a célhoz kötöttség szabályai alól kikerült esetekben (a már vizsgált alapjogokon túl) meghatározhatatlan számú érintett információs önrendelkezési joga eshetett tartósan – hatékony jogorvoslati lehetőség nélkül – korlátozás alá. A szabályozás ugyanis a harmadik személyek vonatkozásában szükségképpen feltételezte az adatok készletezését, kezelését és tárolását, anélkül, hogy az arányosságot biztosító, a kivételes alkalmazásra vonatkozó mérce létezett volna. Az ilyen korlátozás nem felel meg az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében megszabott feltételeknek.
4.3. Az információs önrendelkezéshez való jogot az Alkotmánybíróság határozatai olyan kiemelt értéknek tekintik, amelynek korlátozhatóságára szigorú követelményeknek kell vonatkozniuk. A büntető igény érvényesítése önmagában nem elégséges indok az emberi méltósághoz, a magántitokhoz és a személyes adatokhoz való jog korlátozására.
Az információs önrendelkezési jog egyik legfontosabb biztosítéka az információgyűjtés és az adatkezelés célhoz kötöttsége, amely alól a titkos eszközök alkalmazására vonatkozó szükségesség elismerése sem adhat további feltételek nélkül általános érvényű felmentést. „A célhozkötöttségből következik, hogy a meghatározott cél nélküli, ‘készletre' történő, előre nem meghatározott jövőbeni felhasználásra való adatgyűjtés és tárolás alkotmányellenes” [15/1991. (IV. 13.) AB határozat, ABH 1991, 40, 41–43.]. A titkos eszközöknek a célhozkötöttségtől történő teljes eloldása, az alkalmazás kivételességére és átmenetiségére vonatkozó szabályozás hiányával együtt e jog aránytalan, így alkotmányosan elfogadhatatlan korlátozását jelenti.
Az Alkotmánybíróság a 44/2004. (XI. 23.) AB határozatában az Abh1.-ben kifejtett jogbiztonsági és adatvédelmi szempontokra figyelemmel megsemmisítette az Rtv. 80. § (1) bekezdését és az Rtv. 85. § (1) bekezdését. Az Rtv. 80. § (1) bekezdése a büntetett előéletre vonatkozóan, illetve a külön törvényben meghatározott államigazgatási feladatok ellátása érdekében – többek között – a jelen határozatban is vizsgált, az Rtv. 69. § (3) bekezdésében felsorolt feltételek esetén tette lehetővé a különleges személyes adatok kezelését. A határozat kifejtette, hogy az értelmezési tartomány beláthatatlansága miatt ez az Alkotmány 2. § (1) és az 59. § (1) bekezdésébe ütközik. A határozat azonban a titkos információgyűjtés és az Rtv. 84. §-ának az adatkezelésre vonatkozó szabályait az információs önrendelkezési jog szempontjából csak a tájékoztatási tilalom összefüggésében vizsgálta. Az Alkotmánybíróság a bizonytalan normatartalomra figyelemmel szintén alkotmányellenesnek találta a tilalmat előíró 85. § (1) bekezdését is, noha a tájékoztatási tilalomra vonatkozó szabályozás elvi lehetőségét elismerte (ABH 2004, 618, 654–655.). A határozat egyrészt nem érintette az Rtv.-nek a titkos információgyűjtés esetében az adatkezelést lehetővé tévő, 84. §-át, másrészt – minthogy kizárólag az Rtv. más rendelkezéséit és a jelen határozattól eltérő szempontok alapján vizsgálta – értelemszerűen nem tartalmazott semmilyen megállapítást a Be. 206. § (3) bekezdése és az adatkezelésre vonatkozó, az Rtv.-ben foglalt szabályok tekintetében.
4.4. A 24/1998. (VI. 29.) AB határozat rámutatott, hogy az információs önrendelkezéshez való jog nem korlátozhatatlan, de az Alkotmány 8. § (2) bekezdéséből levezetett a szükségesség és arányosság követelménye a személyes adat továbbítására, kezelésére, felhasználására, az új adatállomány előállítására is vonatkozik. Az Alkotmány 59. § (1) bekezdésével továbbá csak az áll összhangban, ha az adatkezelés minden aspektusára az ellenőrizhetőséget biztosító garanciák vonatkoznak. Kiváltképp követelmény ez akkor, ha ezen aktusokra az érintett tudta és beleegyezése nélkül kerül sor (ABH 1998, 191, 194.). A 15/1991. (IV. 13.) AB határozat a személyes adatok kezelésének és feldolgozásának célhozkötöttségét és a készletre történő adatgyűjtés és tárolás tilalmát hangsúlyozta (ABH 1991, 40, 42–43.).
A 44/2004. (XI. 23.) AB határozatban foglaltakhoz hasonlóan az Alkotmánybíróság ezúttal is hangsúlyozza, hogy az állam büntető igényének érvényesítése érdekében, az azzal összefüggő célokból, a közrend, a közbiztonság és a nemzetbiztonság védelme érdekében nem tekinthető eleve szükségtelennek és aránytalannak a személyes adatok meghatározott szempontú kezelése, tárolása, továbbítása, feldolgozása (ABH 2004, 618, 654.).
A Be. vizsgált 203. § (3) bekezdésének hatálya idején azonban az adatgyűjtés, kezelés, tárolás, továbbítás, feldolgozás az érintett tudta nélkül, más alapjogokat is súlyosan korlátozó eljárás keretében történt. A titkos információgyűjtéssel érintett harmadik személyek esetében – függetlenül az alkalmazott módszer vagy eszköz súlyos, vagy kevésbé súlyos jogkorlátozó jellegétől – a titkos nyomozás felett nem érvényesült az a kontroll, amelyet a törvény minden más esetben megkívánt. Ellenőrizetlen keretek között, kizárólag a titkos információgyűjtés folytatójának döntésén múlott az is, hogy a bűncselekmény elévülési idején belül mikor használja fel az adatokat. Mindez megteremtette a céltól eltérő adatkezelés és felhasználás veszélyét is. Ez a helyzet pedig az alapjog szükségtelen és aránytalan korlátozását jelenti, ezért az Alkotmány 8. § (2) bekezdésére és 59. § (1) bekezdésére figyelemmel a szabályozás alkotmányellenes volt.
5.1. Az 2–4. pontokban kifejtettek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a 2006. június 30-ig fennálló tartalommal a Be. 206. § (3) bekezdése alkotmányellenes volt, ezért a bírói kezdeményezés alapjául szolgáló, konkrét ügyben nem alkalmazható. A szabályozás egyes elemei és egésze, valamint annak módja sértették az Alkotmány 2. §-ából levezethető, a jogbiztonságra és az eljárási garanciákra vonatkozó alkotmányi követelményeket. Beleütköztek továbbá az 57. § (3) bekezdése által garantált védelemhez való és ezzel összefüggésben a tisztességes eljáráshoz való jogra vonatkozó rendelkezésekbe. Emellett szükségtelenül és aránytalanul korlátozták az 54. § (1) bekezdése által garantált emberi méltósághoz, továbbá az 59. § (1) bekezdése által védett magánlakáshoz, a magántitok védelméhez és az információs önrendelkezéshez való jogot.
5.2. Az Alkotmánybíróság ugyanakkor megállapította, hogy a vizsgált rendelkezés és az Alkotmány 50. § (1) bekezdésében védett bírói függetlenség, illetve az 57. § (1) bekezdésében szabályozott bíróság előtti egyenlőség között nincs alkotmányos összefüggés.
5.3. Az Alkotmánybíróság hangsúlyozza: A közrend, a közbiztonság, a nemzetbiztonság védelme, mint alkotmányosan elismert államcélok, indokolttá teszik a titkos eszközök és módszerek alkalmazását. Bűnüldözési célból történő igénybevételükre azonban csak kivételesen, ultima ratioként, differenciált szabályozás mellett akkor kerülhet sor, ha a nyílt eljárásban rendelkezésre álló eszközök felhasználásával a bűncselekmény felderítése, az elkövető és a bizonyítékok felderítése kilátástalan. A feltételek fennállását az indítványozónak kellő részletességgel kell alátámasztania, az engedélyezőnek pedig körültekintően kell vizsgálnia. Ezen eljárások szabályozásakor – függetlenül attól, hogy az a titkos információgyűjtésre vagy a titkos adatszerzésre vonatkozik – az Alkotmány rendelkezéseinek maradéktalanul érvényesülniük kell, az eljárás titkos jellege miatt pedig többletgaranciák beépítésére van szükség.
5.4. Az Alkotmánybíróság utal arra is, hogy a Be. rendelkezései az indítvány, illetve a bírói kezdeményezés érkezése után, a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény módosításáról szóló 2006. évi LI. törvény rendelkezéseinek 2006. július 1-jét követő hatálybalépését követően jelentős mértékben megváltoztak. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint a hatályon kívül helyezett jogszabály helyébe lépő új rendelkezések tekintetében csak a régi és az új szabályozás tartalmi azonosságának megállapíthatóságakor folytatja le az alkotmányossági vizsgálatot [pl. 335/B/1990. AB végzés, ABH 1990, 261, 262.; 32/2005. (IX. 15.) AB határozat, ABH 2055, 329, 333–334.; 519/B/2003. AB határozat, ABH 2005, 1182, 1184.]. Jelen ügyben a tartalmi azonosság – éppen a titkos információgyűjtés és a titkos adatszerzés eredményeinek felhasználhatóságára vonatkozó feltételrendszer jelentős mértékű módosításra figyelemmel – nem volt megállapítható. Ezért az Alkotmánybíróság a vizsgálatot csak a bírói indítvány keretei között a régi szabályozás vonatkozásában végezte el.
VI.
1. A Jöt.-nek az alkotmánybírósági eljárást kezdeményező bíró által támadott 111. § (2) bekezdés g) pontja a törvény Negyedik Részének XVII. Fejezetében, a jövedéki ellenőrzés szabályai között található.
A támadott rendelkezés valószínűségre alapítva, pusztán jövedéki ellenőrzés címén a jövedéki jogkövetkezmény megalapozása érdekében olyan eszköz előzetes engedély nélküli használatát teszi lehetővé a vámhatóság számára, melynek alkalmazását a titkos információgyűjtésre és a titkos adatszerzésre vonatkozóan az Rtv. 69. § (1) bekezdés c) pontja és a Be. 200. § (1) bekezdés b) pontja – a büntetőeljárás során is – bírói engedélyhez köti. A Jöt. kérdéses rendelkezése szükségtelen beavatkozást jelent az Alkotmány 59. § (1) bekezdése által védett magánszférába.
A vámhatóság számára a Vám tv. szabályai is csak bűnüldözési céllal engedik meg a titkos információgyűjtés alkalmazását. A csomagátvizsgálás a Vám tv. 31. § (1) bekezdés c) pontja szerint bírói engedélyhez kötött titkos eszköz. Ebből következően a vámhatóság más címen és külső engedély nélkül nem jogosult az ugyanilyen beavatkozást megtestesítő eszköz alkalmazására. A jogosultság nem teremthető meg olyan módon, hogy egy másik törvény (Jöt.) a Vám tv. megoldását alkalmazva, a bűnüldözési céllal össze sem hasonlítható súlyú jövedéki ellenőrzés címén a bírói engedélyhez kötöttség alól kivételt teremt.
A titkos eszközök és módszerek alkalmazására – azok súlyosan jogkorlátozó volta miatt – a IV. fejezet 2–3. pontjaiban, valamint az V. fejezet 2.2–2.5., illetve 5.3. pontjában kifejtettek szerint csak kivételesen, átmenetileg, kellő súlyú indokkal, törvényben pontosan körülírt esetekben és feltételek mellett van mód. A kivételesség és az alapos indok mérlegelésekor a jogalkotónak az Alkotmány 59. § (1) bekezdésében védett jogok korlátozhatósága szempontjából figyelemmel kell lennie az Egyezmény 8. Cikk 2. bekezdésében foglalt felsorolásra is. Ez ugyanis a titkos eszközök alkalmazását csak nemzetbiztonsági, közbiztonsági okból, zavargás vagy bűncselekmény megelőzése, a közegészség vagy a közerkölcsök, illetve mások jogainak szabadsága és védelme céljából engedi meg, s nem teszi ezt lehetővé a közteherviselés biztosítása érdekében.
Az Alkotmánybíróság – más összefüggésben ugyan, de – már a 26/2004. (VII. 7.) AB határozatban kifejtette, hogy a közteherviselésre vonatkozó rendelkezések érvényesülése érdekében nem szükségképpen alkotmányellenes a különböző helyszínek, helyiségek, szállítóeszközök – magánszférába beavatkozást jelentő – átvizsgálására feljogosító szabályozás. Erre azonban a nyílt eljárások keretében is csak a szükségesség és arányosság követelményének szem előtt tartásával kerülhet sor (ABH 2004, 399. 417–418.). Ugyanez irányadó a csomagátvizsgálásra is. Olyan jellegű titkos eszközök alkalmazása azonban, amely minden más esetben egyébként is bírói engedélyhez kötött – a Jöt. támadott rendelkezésével érintett – adóelkerülő magatartások visszaszorítása érdekében szükségtelen, ezért alkotmányellenes korlátozást jelent.
2. Alkotmányosan kifogásolható az intézkedés módja is. A rendelkezés alapján a csomagátvizsgálás a postai vagy magánszolgáltató két képviselőjének jelenlétében történik. Ennek következtében a hatóság tagjain kívül álló és az ügymenetben semmilyen szerepet nem játszó személyek férnek hozzá – egyébként a jövedéki ellenőrzéssel nem is érintett – személyes információkhoz, mások magántitkaihoz.
Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásban igénybe vett hatósági tanú vonatkozásában is megállapította, hogy alkotmányosan nem kielégítő az a szabályozás, amely széles körben, minden következmény nélkül teszi lehetővé harmadik személyek számára az érintett személyek magánszférájának, magántitkainak, személyes adatainak megismerését. A „magánszférához való jog sérelmét jelenti az is, ha valaki akarata ellenére, beleegyezése nélkül tűrni köteles azt, hogy számára idegen személy a magánéletébe betekintést nyerjen, tanúja legyen a személyét érintő kényszercselekményeknek, a magántitkai, személyes adatai körébe tartozó információkhoz jusson” [43/2004. (XI. 17.) AB határozat, ABH 2004, 605–606.].
3. Az Alkotmánybíróság a fentiekre tekintettel megállapította, hogy a Jöt. támadott rendelkezése az elérni kívánt cél szempontjából szükségtelenül korlátozza az Alkotmány 59. § (1) bekezdésében védett alkotmányos jogokat, ezért alkotmányellenes. Az alkotmányellenes helyzet megszüntetése pedig csak a jogszabály azonnali megsemmisítésével lehetséges.
4. Az Alkotmánybíróság, minthogy a támadott rendelkezés alkotmányellenességét más alkotmányi rendelkezés alapján már megállapította, annak az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésével való összefüggését nem vizsgálta.
5. Utal továbbá az Alkotmánybíróság arra is, hogy az alkotmányosan elfogadható bűnüldözési célhoz kapcsolódó esetekben a vámhatóság továbbra sem marad eszköztelen, minthogy rendelkezésére áll a Vám tv. megfelelő rendelkezései szerint a bírói engedélyhez kötött titkos információgyűjtés, a Be. rendelkezései szerint pedig a titkos adatszerzés.
6. A határozatnak a Magyar Közlönyben való közzététele az Abtv. 41. §-án alapszik.
Alkotmánybírósági ügyszám: 940/B/2003.
1
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás